Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Borsodi L. László: A Rilke-költészet tárgyias intellektualizmusa Baka István fiatalkori verseiben
72 művésznek az erkölcsi-szellemi függetlenség és a megalkuvások közötti vergődéseként is metaforizálja a folyamatot, egyben a művészetnek, a költészetnek az abszolútum elérésére irányuló képességére hívva fel a figyelmet: „Két faj lel társára mibennünk. A szelid éjben / hogy zokogott! egymást megtölteni vágyva sokáig… / Természettel szőve kötést mosolyogva az egyik / bólintott s nem fejtve, de értőn élt a világban… / S hogy gyötrődik amaz! – törvényt kell tenni magáért, / meghasonult testében az érzelmek ha kitörnek; / dönteni nem tudják a nagy természeti törvényt… / Ó, hogy az első míly boldog, míly fesztelen, érző! / testben is őrzi magát, ha parancsra, de véteni mégsem / vét az Egész ellen, mert ő egylényegü azzal.” A Kövek IV. részében 15 a költészet által teremthető/teremtődő teljességről, vagyis az Egészről szóló versbeszéd érintkezik a szerelmi egyesülés képzetét körvonalazó költészet retorikájával. A lány és a férfi, vagyis az én és a lány tekintetében tükröződő világ, a vágy beteljesülését jelentő másik szintén a tárgyi szemlélet eredménye, a tárgyi világ összefüggésében ragadható meg lány és világ, lány és én, illetve a nyelvben létező lírai én szintén a nyelv tárgyiasságaként, a „tükör által homályosan”, a nyelv mint tükör közvetettségében értelmezi ezt a viszonyt: „Tükrei közt, mert tükre a föld, meg a fal, meg a város, / járkált még a leány, s már súlyosbodó szomorúság / – értetlen – megövezte, pedig még látta magát / ott lépdelni, kacagni iramló környezetében, / s szinte megállt egy-egy fa előtt” . A tükörtechnikának köszönhető nyelvi tárgyiasságként, közvetettségként értelmezhető az is, hogy a férfiként definiálható lírai narrátor idézi, azaz (el)idegen(ített) szövegként szólaltatja meg a lány szólamát, így rántva össze egy versbe különböző időket, a lírai narrátor és a lány beszédét. Együtt vannak itt is a különböző idősíkok, mint a Margit című elbeszélésben a Sátán mesterkedésének köszönhetően, de a lány beszédében létrejövő vágyakozás, a másikban, a tükörként őt körülvevő világban, vagyis az önmagában való kiteljesedés vágya a befejezés felől múltbeli szólam: „Olyan kellene tán, aki több ennél s kevesebb is, / s szüntelen épiti azt, amit én már készre találtam, / gyötrődésein enyhül tán, ha szemébe sugárzom / teljesnek nyert életemet, mert nélküle súlyos / gondot hord az is / (…) benne tudattá forrok, mert ő, tépve magát, / mind befelé zárt s nyílt dolgokban érteni képes”. Ez azt jelenti, hogy sem a lánynak, sem a lányt tükröző másiknak (földnek, falnak, fának, férfinek), sem az ezt elbeszélő lírai narrátornak, tehát a költészetnek a kiteljesedése sem lehetséges, a vers pedig ennek a lehetetlenségnek a költői megfogalmazódása: „Így szólott a leány s rám gondolt: tudva csodáló / értésem, s mes z- szünnen bennem tudni magát a / vágy derüjével felkacagott.” Az V. rész nyitánya mintha Baka István későbbi verseinek apokaliptikus hangoltságú látomásait idézné, amely az előző rész veszteségtudatából fakad ( „Barna eső kaparász a feltépett hasu éjben” ), valójában azonban nem erről van szó, hanem a teljesség elérése lehetetlenségének tudatában kinyilvánított szeretetről, amely két kiválasztottnak a szerelme, nem földi, és éppen ezért a földhözragadtan gondolkodók előtt rejtve marad, azokban értetlenséget szül, mert „szőrrel nőtt szemükön vérben fuldoklik az érzék, / s nem nemesítik: elég a gyönyör, nem szítja csodálat” . A „haláltalanul szeretők” azonban „mindegyre csodálnak, / és aki értő s így szenvedve szeret; viszonozzák, / s elszakadónak a föld mélyéről vallnak a szépek, / mert érzik, ki magányos mindentől, csak az adná / vissza az öntudatot a természetbe elosztott / s mégis hiánytól félő, felmutatott sziveiknek” . Rilke költészetének hatására itt talán arról a törekvésről van szó, amit Fried István így fogalmaz meg: „Az álom, az álomban jogait követelő emlék(ezet) keresi új és valódi létre ébredésének lehetőségeit, a konvenciók és szabályok kötötte beszéd, szavak mögött nem pusztán a rejtett értelem vár kifejtésre, hanem a szavak elfödte szavak, a jelentésektől ellepett jelképiség rendszere is, a dolgok ama szimbolikus rendje, amelyben szó és dolog, név és 15 A IV. részt Solymár Imre közli az Új Dunatáj 1996/2. számában: i. m. 26.
