Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 4. szám - Győri László: A kis ebihal
14 Békességóhajtás Nem bírom tovább, hagyjanak békén! Kibugyolálnak, bebugyolálnak, kivesznek az ágyból, beraknak az ágyba, emelgetnek, er őnek erejével azt akarják, hogy szívjam magamba a tejet, már minden erőm odavan. Nem hagynak aludni, mit akarnak még tőlem? Így megy már tizenöt napja. Nem elég, hogy odahagytam a jó kis kuckót, most még ehhez a sok köbméter levegőhöz is szokjak hozzá. Folyton lélegeznem kell, ti nem tudjátok, milyen nehéz lélegezni, szedni a levegőt. Mire jó nekem? Sokkal jobb volt levegő híján élni. Kilenc hónapig egész jól megvoltam nélküle. Újra meg újra egy gömbölyű melegre tesznek, és nem tehetek róla, nyelni próbálom az úgynevezett tejet. Állítólag ez tart életben. Időnként mérlegre tesznek, hogy hány kiló vagyok. Hány kiló, hány deka? A kiló már nem is elég nekik, a dekákra is kíváncsiak. Csóválgatják a fejüket, nem elég nekik a tíz, húszra áhítoznak. Semmi sem elég, mindig többre vágynak. Annyit eszem, amennyit akarok, amennyi jólesik. Meg még nem is eszem, csak iszom, iszom, iszom, nyelek, nyelek, ahhoz is mennyi energia kell! Minden erőt kivesz belőlem. Letesznek végre. Hagyjanak békén, megvagyok. Majd csak megbirkózom azzal a kis tejjel, ami belém került. Siratni való állapot, erre bizony sírnom kell. Sírok is éjjel-nappal. Nem látják, hogy remeg az állkapcsom? Belereszketek, a sírás úgy mozgatja föl-le, mint valami pálcikával mozgatott bábuét. Miért nem veszik ki belőle a pálcikát? Nem magától reszket, úgy emelgetik föl-le rettentő gyorsan, szinte már nem is tudom követni. De én nem akarok bábjátékot játszani nekik. Tisztába tesznek, mintha nem volnék elég tiszta. Voltam én már tisztább is, egészen steril. Még akkor, amikor nem voltam ebben a hideg, huzatos ágyban, ebben a kibírhatatlanul meleg ágyban, takaróba göngyölgetve. Pelenkába csavarnak, amelyet id őnként kicserélnek rajtam. Csak tudnám, hogy miért. Esténként meg a kád, a víz. Mit dugják bele a könyöküket, így is, úgy is kellemetlen az úgynevezett fürdetés. Hogy rugdalom a vizet? Csak higgyék, hogy milyen jól érzem magamat benne, látom, örülnek neki, azt hiszik, alig tudok betelni vele. Dehogy élvezem! Nem elég a levegő, még a vízhez is hozzá kell szoknom. Mibe akarnak még belemeríteni? A csuszpájzba, a padlóba, a falba, hogy menjek át a szomszédokhoz? Hogy hagyjam őket békén! Ők hagyjanak békén! Egészen jól meglennék nélkülük. Mit gondolnak, mitől fáj a nyakam, mit gondoltok, mitől van reumám? Mi ehhez képest az ő reumájuk? Már annyit rugdalóztam a kiságyban, a vízben, hogy a térdem már egészen elkopott, ideje lenne megműteni. Csupa fájdalom vagyok. Csupa fájdalom, csupa fáradtság. Mire újra ágyba jutok, amely ki tudja, miért, csupa rács, csupa fáradtság, csupa fájdalom vagyok. Végre kipihenem magam. Mert nappal nem hagynak pihenni, ha elalszom, telefonálnak, hogy mit csináltam egész nap. Állítólag sokat sírok, de szerintem nagyon is keveset. Panaszkodnak rám: – Nem lehet velem bírni. – Én már nem bírom tovább! – Dehogynem bírják! Elfelejtik, hogy milyen szép kis csecsemő vagyok?! Viseljék el, hogy küszködni kell velem! Nem én kértem, ők akartak, most hát igyák meg a levét. Túl keserű? Akkor nem tudják, mi a keserűség. Lenni a napvilágon, küszködni minden egyes napért virradattól