Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Virág Zoltán: A kezdeti lépésektől a szoros kötődésekig
162 Virág Zoltán A kezdeti lépésektől a szoros kötődésekig Szegeden, a Somogyi Könyvtár alagsori társalgója és folyóirat-lapozgatója melletti teremrészben tartott tanácskozáson, 1986 januárjában láttam és hallottam először Füzi Lászlót. József Attila és Németh László kapcsolatáról olvasott fel a Péter László hatvanadik születésnapja apropóján rendezett, Apró Ferenc szervezte konferencián Ilia Mihály, Grezsa Ferenc, Lengyel András, Szigeti Lajos Sándor és mások társaságában. Mint a régi magyar irodalom kutatására FC-csoport néven fölesküdött kis baráti közösségünk patrónusától, tudós-példaképünktől és kedvenc tanárunktól, Szigeti Csabától megtudtam, Ilia Mihály egyik jeles tanítványát illett tisztelni a személyében. S hogy teljesen világos legyen a kép, Szigeti Csaba még hozzáfűzte: „Ilia Mihály maga az Egyetem.” Füzi László (és más kiválóságok) mesterének neve nem csengett számomra ismeretlenül, hiszen a hűséges hallgatói, pártfogoltjai, istápoltjai közül többekről tudomást szereztem már akkoriban. Bármelyikükkel találkoztam, előbb-utóbb a kifogyhatatlan tudására, önzetlenségére, szerénységére, kontinenseken átívelő könyv- és levélforgalmára terelte a szót. Legendás információ-rendszerező és áramoltató metódusára, amelyet lehetetlen eltanulni vagy utánozni. A nyitottságára, a mások értékei iránti fogékonyságára, a gyékényszövéstől a kortárs kísérleti zenéig és tovább terjedő naprakészségére, a művészeket, költőket, prózaírókat, tudományos szakembereket egymással összehozó hálózatszervezésére és kapcsolatformálására, amelynek olyanok szintén a kedvezményezettjeivé válhatnak, akik sohasem találkoztak vele személyesen. Ilia Mihályék lakásától alig két háztömbnyire, ugyanabban a tarjáni városrészben nevelkedtem, általános iskolásként pedig egy lakótelepi fiókkönyvtári foglalkozáson csodálkoztam rá a kisugárzására, a lenyűgöző műveltségére, mindarra, amit az irodalomról és a művészetről megosztott velünk, lelkes kisdiákokkal. Az azóta elmúlt bő négy évtizedben voltaképpen ugyanazzal az ámulattal fogadtam szavait szeminaristájává, szakdolgozójává, doktoranduszává, bölcsészkari kollégájává és tanszéki szobatársává előlépve, viselkedéskultúrájának, szakmai iránymutatásának és emberi tartásának eleganciáját nap mint nap megtapasztalva. Mentoromként ő juttatta el egyik írásomat (egyetemi szakdolgozatomnak a tanácsai alapján kiemelt részletét) a Forrás folyóirat szerkesztőségébe, közvetlenül Füzi László kezeihez. Különösen kitüntető figyelemben részesültem, a szöveg megjelentetésre alkalmasnak találtatott, s attól a pillanattól kezdve további munkálkodásra serkentő észrevételeket, folyamatos bátorítást kaptam-kapok Füzi Lászlótól. Mesterével, mesterünkkel karöltve, a szegedi Modern Magyar