Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Sokszögű együttgondolkodás (Naplók naplója 2012-ből)
42 utasította a szeretetet, óvatosan, tapintatosan kellett szeretni; hogy ne legyen olyan borzasztóan egyedül), a nővéremhez bűntudatból ragaszkodtam. Mintegy viszontszerettem. Sosem értettem, hogy akkora gyakorlatiasság mellett miért tűr el tőlem mindent. Életében nem sok jót kapott tőlem, de annyira mégsem voltam gazember, hogy az önzetlen ragaszkodását viszonzás nélkül hagyjam. Ráadásul ő volt mindig a végső mentsváram. Mikor a szüleim már nem éltek, de nekem még nem volt családom, ha bajban voltam, felnőttként is gyerekként futottam hozzá. Aztán a nagy térbeli távolság miatt sokáig a telefonhangja helyettesítette a jelenlétét az életemben. Gyakran felhívott, vagy én hívtam őt. Segítségére már nem számíthattam, de az illúziója a segítségnek még mindig megvolt. Most már az sincs. Az volt az utolsó szava hozzám (a telefonban), hogy: Szia! Már nem lehetett érteni, hogy mit mond, Erika tolmácsolta, aki ott ült az ágya mellett, így: Azt akarja mondani: Szia! Én csak valami sírásfélét hallottam, ilyesmit: Sz-í-í-í! – Helénkém, most búcsúzom Tőled igazában: Szia, szia, szia! Nyugodjál békében! November 10. Cselényi Laci kórházban van. Hogy irigyeltem én valaha ezt az embert! A közvetlenségéért, hogy nem jelentett neki problémát a megszólalás, mindenkihez gátlás nélkül tudott közeledni. Ő az én merev idegenkedésem és elidegenedettségem mellett maga a robusztus természet volt. Most azt mondja Magda (a felesége), hogy tegnap sírt, mint a gyerek, hogy haza akar a kórházból menni. Gubbasztunk négyen a kórház folyosóján, beteglátogatóban, Duba, Mács, jómagam és a beteg Cselényi, négy kivénhedt frontharcos. Mert mi az élet, ha nem háború, s a csatározásban a végén mindenki elesik. De előtte, sebesülten, betegen gubbasztunk még kicsit a különböző lazarettekben, kórházi folyosókon. Ahogy ülünk és a daliás időkre emlékezünk, azt mondja Cselényi: addig még nem hal meg, míg az én portrémat meg nem írja, az lesz a címe, hogy Ellenidő . Ugyanis, folytatja, ahogy van ellenanyag, úgy van ellenidő is, s az én öregségem is az. Mert én egész életemben öreg (koravén) és beteg voltam, s egyszer csak elkezdtem visszafelé, mintegy az idő ellenében élni, s fiatalodni, s most szellemileg is, fizikailag is én vagyok a legfiatalabb közöttük – fejezte be a fejtegetését a nálam három évvel fiatalabb Cs. L., aki Magda szerint a maga 74 évével köztünk, matuzsálemek között is a legöregebb. Szóval én az idő ellenében élek! Bár úgy lenne! S ha úgy van, meddig bírom?! December 30. Hát lassan Petőfi is kiszorul a kánonból! Az év vége és az év eleje eddig hagyományosan Petőfi-megemlékezéseket jelentett irodalmi fórumainkon. Most a rádióban József Attila-rádiójátékkal emlékeztek – mire is?! Flórára és Vágó Mártára. Illyés ilyenkor rendre kimarad a képből. Pedig József Attila és Illyés pontosan a „közös szerelmük”, Kozmutza Flóra miatt, de valamiképpen más, költészeti és egyéb vonatkozások miatt is összetartoztak, életük és életművük, ha prekoncepciók nélkül vizsgáljuk őket, szinte komplementáris viszonyban állnak egymással. Egyik a másik nélkül tulajdonképpen meg sem érthető teljesen. József Attila Illyés nélkül, azt hiszem, nem nagyon túlzok, ha azt mondom: Petőfi Arany nélkül. De vissza Petőfihez! Schein Gábor nemrég az És ben írta le: Petőfi a populizmus zsenije. – No csak!
