Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Fekete J. József: Külkapcsolataim bejárata
122 A notesztől a laptopig Úgy bukkant föl, mint aki a mongol pusztákból szakadt világunkba, szálas inakkal, mokány fizimiskával, apró hátizsákkal, állandóan a vállán hordott oldaltáskával, benne ceruzacsonkkal és viseltes jegyzetfüzettel, az elmaradhatatlan bicskával, de szerintem volt abban a bőrtáskában tűzgyújtó eszköz, meg ki tudja mi egyéb, ami a túléléshez szükséges a természetben. Szálkás izmai nem a koráról árulkodtak, hiszen frissességben, mozgékonyságban és életörömben mindegyikőnknél fiatalabb volt, ma is az, hanem a puszták népének átörökített génállományára utaltak. Mi, a többiek gépkocsival érkeztünk Veránkára, illetve az ahhoz legközelebbi helyre, a Forrás folyóirat és Füzi László által szervezett írótáborba, hiszen az a Duna közepén fekvő szigeten volt, és csak hajóval lehetett megközelíteni, ki Kárpátaljáról, ki Erdélyből, ki Délvidékről, a többiek Magyarországról jöttek. Buda Ferenc Tiszakécskéről, autóbusszal, szinte szellemként bukkant föl a dunai szigeten, hogy utána minden jelenlévőt kisugárzó aurája alá vonjon. Tarsolyában mintha ott lapult volna a balta, ami Gion Nándor egyik művéből forgatott filmben is föltűnt, hogy bármikor előkaphassa és önmagát kifaraghassa egy közeli rönkből, miként azt szívesen cselekedte más figurák esetében a faanyaggal szemben. Praktikus öltözéke sámánra utalt, a természet titkainak tudójára, aki együtt kel a madarakkal és együtt nyugszik a vadmalacokkal. Ismerte a gémeket, a sirályokat, a kócsagokat, hangjukról az énekesmadarakat. Jártas volt a füvek közt, ismerte a vizek járását. Mi, többiek, nem. Ezért törzsfőnökül fogadtuk, és esténként inas karjai alá vontuk éretlen fejünket. Dalolt, mint a táltos, mi nem tudtuk, hogy közben fejében vers születik. Versekből idézett, pontos sorokat, anekdotázott, vagy hallgatott, de mindannyian igyekeztünk közelében lenni, mert a hallgatását is jólesett hallgatni, némaságán is átsütött a sztyeppei népek általa ismert bölcsessége, és amikor nagy ritkán családi vonalra terelődött a beszélgetés, olyan bensőségesen szólt nejéről és gyermekeiről, hogy irigyelve és szégyenkezve füleltem, és igyekeztem elsajátítani azt az érzelmi nyitottságot, ami morális vértezete mögül átsugárzott. Nem tudom, a többiek miként voltak ezzel, de éreztem és értettem, ezt az érzelmi őszinteséget nem lehet megtanulni, örökölni, gyakorolni kell, ebben a tekintetben faragatlan tuskó maradtam, amit Feri balta nélkül, habitusával és átölelő szeretetével igyekezett átformálni. Szerintem szándék nélkül, és így vált nagy tanítómesterré. Mesélhetett volna 1956-ról, börtönről, politikáról, irodalmi szekértáborokról, és ha kérdezzük, meg is tette volna, hiszen le is írta a vele történt eseményeket. De a Veránkán tartott írótáboroknak nem ez volt a célja, hanem a személyes találkozás. Természetesen ezek az összejövetelek nem voltak mentesek az aktuálpolitika megtárgyalásától, hiszen az író társadalmi lény, noha nem hivatásos politikus. Azt is tapasztalja, milyen az irodalompolitika, aminek résztvevője, de a veránkai csoport erről anélkül beszélt, hogy stratégiai elképzeléseket vázolt volna föl. Volt, létezett, és ha jól emlékszem, Buda Ferenc volt az egyedüli, aki miniatűr noteszébe napi följegyzéseket tett, versötleteket jegyzett, a többiek léha módon, pohár mellől szemlélték a Dunát, reszkettek vihar idején a szél tépázta teraszon,
