Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Fekete J. József: Külkapcsolataim bejárata
119 tudnia kell, hogy íróilag teremtett világról olvas, amelynek reáliái, bármennyire élesek és nem egy esetben alaposan túlszínezettek, a valóságban kopottak és kicsik, mint hősei, akik csak képzeletükben lehetnek valódi „hősök”. Minderről bőségesen értekeztek monográfusai, Árpás Károly, Elek Tibor és Gerold László. Az alábbi, tíz évvel ezelőtti történetet viszont csupán én mesélhetem el. A konyakról valahogy mindig Gion Nándor jut eszembe. Az új évezred első évének nyár elején a kecskeméti Forrás írótáborában ketten képviseltük a vajdasági írótársadalmat, Gion Nándor, ő már Budapestről, én még itthonról. Korelnöke volt Gion a társaságnak, többször is hangsúlyozta, hatvanéves, és azt is, hogy jól érzi magát ebben a hatvanesztendős bőrben, bár nem ártana, ha a folyóiratok többet fizetnének írásaiért, meg ha a rendezők jobban megrendeznék forgatókönyveit, de különben oda se neki, csak délután lehessen egy jó nagyot szundítani, az éjszaka az irodalomé. Itt, hallottam, hogy táborbéli barátai hízelgően, nevének franciás kiejtésével becézik: Zsion. Franciául ugyan nem tudok, hiába fúrta az oldalam, lehet-e e névnek valami különös jelentése, egészen addig, amíg néhány hónapra rá olvasmányaim révén el nem jutottam Japánba, annak is talán a legszebb városába, Kiotóba, annak is talán legszebb negyedébe, a Gionba. A Gion Kiotó szórakozónegyede, de nem ám valami hamburgi stílusú, szentpálutcai piros lámpás városrész, hanem a keleti mértékletességet és életélvezetet egyesítő világ, gésaházakkal, teázókkal, parányi éttermekkel, pazar látványkonyhákkal, a harmincas évek szvingjébe keveredő honi dallamokkal, udvariassággal, előzékenységgel, tarka lampionokkal, a világ minden tájáról idesereglettek színpompás forgatagával, benne néhány vidám zsebmetszővel és sötét tekintetű jakuzával, gengszterrel. Itt értettem meg, mi a Gion, amit szinte természetszerűleg Gion Nándornak a dúsított realizmussal megírt prózavilágával azonosítottam. Sőt, magunkat is felismertem ebben a világban, azokat, akik valami módon jelen vagyunk a vajdasági művelődési életben és művészi világban. Hiszen mi sem teszünk egyebet, mint a magunk sajátos módján és eszközeivel igyekszünk összeházasítani a múltat a jelennel, oly módon, hogy az előzőből lehetőleg minél több megmaradjon, az utóbbiból pedig minél kevesebbet veszítsünk el. Hellyel-közzel jól érezzük magunkat ebben a világban, szórakozást is nyújt nekünk, néha ugyan benyúlnak a zsebünkbe, vagy mi kotorászunk elődeink felöltőjében, s néha egy-egy gengszter is feltűnik közöttünk. Szóval (és főleg kitartó tevékenységgel) Gionnal jókat lehet konyakozni. Meg sörözni. S ülni mellette, hallgatni. Hallgatni a történeteket, amelyek olyan széles mederben áradnak, mint a Duna az egykori Kabdebó-sziget, Veránka partjainál. Miként lettem budapesti író és nem veszítettem el egy barátot Sehogyan. Ez lenne a legkézenfekvőbb, legtömörebb és módfelett egyértelmű válasz a címben felvetett kérdésre, ha igazából kérdésként fogalmazódott volna meg a cím, amennyiben kérdőjel jelezné a felvetés és felvezetés kérdésjellegét. Azonban nem így van, hiányzik a problémafelvetés mögül a kérdőjel, és ez így van jól, mert különben a nyilvánvaló válasz rövidre zárná az olvasóval felvenni
