Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Fekete J. József: Külkapcsolataim bejárata
116 Ezzel szemben a szerkesztői koncepcióba nem fért bele egyetlen „elment”, sőt egyetlen pályakezdő se – igaz, olyan szerzők is kimaradtak, akik jócskán belegázoltak már a szépirodalom vajdasági ösvényébe, és mostani munkáik éppen a mai, „erősen megváltozott helyzetben” gyökereznek. Ennek ellenére Gerold Lászlónak egységes anyagot sikerült összeállítania, pedig a szerzők nem is felkérésre írták munkáikat, hanem korábbi, esetenként már megjelent szövegüket kínálták fel, vagy azokat gyűjtötte egybe a szerkesztő. Még mielőtt néhány mondatban vázolnám ezt az egységességet, íme a szerzők névsora: Koncz István, Herceg János, Bányai János, Maurits Ferenc, Végel László, Pap József, Németh István, Danyi Magdolna, Fehér Kálmán, Juhász Erzsébet, Gobby Fehér Gyula, Böndör Pál, Brasnyó István, Bori Imre, Jung Károly, Harkai Vass Éva, Kalapis Zoltán, Gerold László, Bordás Győző, Kabók Erika, Friedrich Anna, Sava Damjanov, Nicolae Ciobanu, Julian Tamas, Michal Harpán, Bela Duranci, az illusztrációk pedig Penovác Endre alkotásai. A felsorolásból még nem világos, hogy ketten újságíróként, másik ketten pedig szerkesztői, illetve művészettörténészi minőségben szerepelnek a szerzők között, az azonban bizonyos, hogy szépírók és irodalomtudósok egyaránt hozzájárultak a vajdasági körkép kialakításához. Ami pedig az egységesség hatását kelti, az az, hogy szinte szövegről szövegre azoknak a kérdéseknek a különböző műfajú boncolgatása tér vissza, hogy mit jelent írónak, magyarnak, ráadásul vajdaságinak lenni. Juhász Erzsébet végtelenül szkeptikus, amikor a magyarság és a vajdaságiság kettős kötődéséről gondolkodik: „kettős kötődésben élni nem más, mint kettős marginalitásban” . Mintha erre az élményre hangolódott volna rá Németh István írása a gazdátlan kutya ugatásáról: „Mert te magad is egy vak, süket éjszakába ugató gazdátlan kutya vagy. Végre ráébredtél, hogy ugatásod teljesen fölösleges, értelmetlen, hiábavaló, nevetséges és szánalmas.” Bányai János tudós esszéjében Herceg János életműve kapcsán pedig tételesen elemzi, hogy a „vajdasági magyar író” meghatározás nem egyéb elhanyagolható tautológiánál, a szintagma által hordozott kijelölésnek, minősítésnek, vagy egyszerűen meghatározásnak csupán akkor lesz értelme, ha összes idevágó kételyünket és meggyőződésünket a szavak közötti vesszőkbe írjuk bele, így: „vajdasági, magyar, író”, vagy akár egybeírva „vajdaságimagyaríró”. A folyóiratba gyűjtött szövegek másik általános jellemzője, hogy nem csupán az alanyi költők fordulnak bennük maguk felé, hanem az elbeszélő-szépírók, az esszéisták, tanulmány- és jegyzetírók is önvizsgálatot tartanak. Mintha a „furcsa szétszóratás” és az „erősen megváltozott helyzet” miatt minden egyéb mérce, tapasztalat, évtizedeken át tiszteletben tartott kánon egyszerre omlott volna össze, vesztette volna érvényét, és az írónak nem maradt volna semmi más esélye, mint önmagába kapaszkodni. Mintha a Forrás vajdasági számában mindenki arról kívánna tudósítani, hogy vajdaságimagyaríró létére nem hajlandó elfogadni – Gobby Fehér Gyula szóhasználatával élve – a „bezártság átkát”, a „ketrec örömét”. Eddig tartott egykori lapismertetőm. Ami nem ad választ a kérdésre, miként is kerültem a Forrás szerkesztőinek látókörébe. *
