Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Kabdebó Lóránt: Létezésünk: az „ideális” és a „torz” szembesítése (A tóth menyhért-énekek csodája)
80 Kabdebó Lóránt Létezésünk: az „ideális” és a „torz” szembesítése (A tóth menyhért-énekek csodája) Aznap, amint megérkezett Pintér Lajos barátom legújabb verskötete, izgatottan kaptam ki a borítékból, és gyorsan kezdtem pergetni olvasását. Féltettem szerzőjét. De amint a végére értem, megnyugodva zártam össze. Ezek a versek nem esszék, tanulmányok egy nagyra tartott festőről. Életünk nagy kalandja ez a kötet: az „ideális” és a „torz” szembesítésének alkalma. A véletlen úgy hozta, hogy most, egy időben két nagy magyar huszadik századi festőnk egymáshoz hasonló varázsoló tevékenységét figyelhettem meg. A Szülőföld Kiadó igazgatója, Farkas Csaba az általa megjelentetett albummal ajándékozott meg, amely Giczy János, „Sopron festője” legfontosabb képeit és a művészetét magyarázó tanulmányokat gyűjtötte egybe, és ugyanekkor Pintér Lajos barátom „Kecskemét festője”, Tóth Menyhért sajátos világlátását alakította verssé legújabb kötetében, tóth menyhért-énekek címmel. Mindkét festő hasonló világlátást kelt életre művészetével: a nyomorúság és a valóság kétségbeejtő materialitását szembesíti az elgyönyörködés lehetőségével létezésünk csodájában. Hadd kezdjem a Pintér Lajos barátom küldött kötetében megjelenített költői kettős látásának bemutatását magyarázandó azzal az írásommal, amelyet Szopori Nagy Lajos, valahai Kolhoz-köri ifjúkori barátom értelmezését követve fogalmaztam meg éppen a napokban, bemutatva a Giczy-festészet hasonló kettős világának csodáját: „A nem sokkal több mint háromszáz lelket számláló Alsószopor és Marc Chagall, a torzulásig megrokkant, az ideálképtől oly távolra kerülő szenvedő emberiség és a glóriával széppé varázsolt gótikus és barokk üdvözültek, a kommunista kényszerek közt élő festőnövendék, és a maga metafizikai világát festményekben elkötelezetten elénk táró festőművész – kell ennél nagyobb fesztáv a huszadik század ellentmondásainak művészetbe emelésében? Döbbenten lapozom a Szülőföld Könyvkiadó impozáns tálalásában az eddig »Sopron festőjeként« tudatosított »vidéki« festőóriást, Giczy Jánost. Barátom sokszor emlegette: ők ketten származtak abból a kis faluból, és mindketten magukkal hozták, ami egy jó tanítótól útravalóul kapható. Szopori Nagy Lajos, a finn kultúra neves közvetítőjének apja volt mindkettőjük szellemének alapozója. Értőn meg is találja az egyik kiállításról írva festőbarátja legjellegzetesebb, oximoronként egymással szemben álló önértelmezését, amelyet most az album mottójaként olvashatunk. Miként helyezi el festészetében Giczy János faluját a végtelenben? »…szinte magától összeállt egy motívumkincs, melyből a falunk, a föld, apám, anyám, nagyszüleim, az ő kezük nyomát őrző eszközök, mind-mind a képi beszéd részeivé szublimálhatók, olyan képi beszéd részeivé, amely talán képes kifejezni az egyéni
