Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)

2019 / 3. szám - A. Gergely András: Szimbolikus harc, jelképes győzelem, közlésbátorság

76

az alternatív véleményekre, a „másként gondolkodás” hivatkozhatóságára is.

Sőt: a város vezetésével még sokszor interjúzva idővel az is kiderült: messze

nem a „szembenézés” igénye vagy a leszámolás szándéka állt a meghirdetett,

kimódolt vita mögött, hanem a város pártvezetőjét támadó helyi vaskalaposak

lenyugtatása, a megyei pártbizottságon a megerősödési küzdelemben megvívott

harcával kiérdemelt többletbizalom (fővárosi „láthatatlan kéz” segítő hatását

is tükrözve), amely viszont a megyei első titkárrá előlépésének veszélyével

frászolt sokakat. Viszont a „bajgyűjteményi” értékrend, amely tesztként került a

város önképébe, egyúttal a közösség önerősségi pozícióinak is kedvezett, még a

párttitkár szimbolikus hatalma is megerősödött attól, hogy „bírja a kritikát”, s a

reprezentatív nyilvánosság vállalása egyre inkább esélyt kapott, a rendszerváltás

kezdő éveiben meglehetősen hangosat is. Ez a mikrohistória tehát várostörténeti

esemény volt-lett-maradt, ma már sokkalta inkább a

Forrás segítő szerepköréhez

kapcsoltan, mint korábban.

S bár ennek még nincs félszáz éve, ma már biztosan tudom: a

Forrás nem lehetett volna orgánuma sem a vitának, sem az újabb idők társadalomleírási kezdeményeinek, sem a helyi konfliktusok megnevezésének, az értelmiségi szereptudatok generálódásának – ha nincsenek korábbi évei, szerkesztési gyakorlata,

világképe, értékrendje, presztízse és jövőképe úgy kiépítve, hogy az időtállónak

bizonyul még a mából nézve is…