Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Tőzsér Árpád: Sokszögű együttgondolkodás (Naplók naplója 2012-ből)
33 Július 15. Tegnap – könnyező szemmel ugyan, de – reggeltől estig olvastam: újraolvastam az Iskola a határon t. A titka (most úgy látom): minden sora valóságos emberi viszonylatokról szól. Minden sora, minden jelzője, minden állítmánya. S komolyan kell venni a szerzőnek azt az állítását is, hogy „valami közöm van Rilkéhez”, s Tandoriét, aki Ottlikot jellemezve, a Negyedik Duinói elégiát idézi: „Az ellentét alapja készül itt / a perc rajzához fáradságosan...” Ottlik valóban a próza Rilkéje, fáradságos munkával (tíz évig írta az Iskolá t, de meddig írta az előképet, a Továbbélők et?) teremti meg azt az „ellentétező” (kontrapunktos) szövegfonadékot, amelyet addig többnyire csak a költői és zenei retorika alkalmazott. – Revelációként hat rám Ottlik egy-egy pontos megfogalmazása: Lili „nem ragasz- kodott kicsinyesen a tényekhez” . „Kicsinyesen” – ez itt a kulcsszó. Van a hazugságnak egy fajtája, amely nem más, mint fokozott őszinteség. Augusztus 3. Helénke nővérem „Helénkeségéről”. Szegény, nagybeteg, végét járó nővérem a falunkban, az ő fiatalkorában fölöttébb szokatlan Helénke nevet úgy kapta, hogy volt anyámnak egy Pali nevű féltestvére (nagyapám kétszer nősült, Pali az első házasságából maradt), aki az anyja halála után kiment Argentínába. Mikor Helénke született, éppen nálunk vendégeskedett Pali bátyám Helén nevű leánya, s anyámnak nem jutott más név eszébe, Helénnek kereszteltette újszülött lányát. A csehszlovák hatóság minden további nélkül anyakönyvezte a nevet, hisz a cseheknél és szlovákoknál ismert és használt a „Helena” (a magyar Ilonát rendre Helenára fordítják), de mikor a nővérem 1948-ban Magyarországra ment férjhez, a magyar hatóságok csak Ilonát voltak hajlandók beírni a nagykönyvbe. Így lett az otthon használt, megszokott „Helénke” név Magyarországon Ilonka. „Helénkének” a Budapesten élő nővéremet ma már valószínűleg csak én szólítom, azt pedig, hogy hogyan lett annak idején ő „Helénke”, már ő maga sem igen tudja. Az emberekkel együtt a történeteik is meghalnak. Augusztus 4. Érdekes tanulmányt olvastam tegnap az interneten (mert én ilyen csodabogár vagyok: örökké könnyező szemmel, azaz csaknem vakon is olvasok!), a címe: Színház a művészeti korszak vége után , szerzője Várszegi Tibor, színházi szakember, tanár. Mintha egyenesen Milan Kunderának akarna válaszolni, aki annak idején A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája című esszéjében elmélkedett Európa jövőjéről, s tette föl a kérdést: „A kultúra ma úgy adja át helyét, ahogy annak idején Isten adta át az övét a kultúrának. De minek és kinek adja át a helyét a kultúra?” Várszegi terjedelmes s bonyolult fejtegetésének a lényegét talán a következő sorok tartalmazzák: „A metafizika megszűnik spekulatívnak lenni, és újra tapasztalatokon alapszik majd. Az öt érzékszerv rabságán túllépve további, eddig kihasználatlan érzékszervek kapcsolódhatnak be a tapasztalásba, ezek felismerésével, megértésével és értelmezésével pedig kollektív szinten is egyre inkább eltávolodhatunk a létfeledéstől a lét teljessége, másképpen szólva a vakhitből az isteni dimenziók bizonyossága felé.” Az ún. tudati korszakot (amely a kultúra, a művészetek korát is magába fogja, s amelyre elsősorban a heideggeri ún. létfeledés volt a jellemző, azaz a lét helyett egyre a létezőről fogalmazott meg az ember spekulatív igazságokat), szóval a tudati korszak (Kundera szóhasználat ával a
