Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Győri László: Források közelében
67 ségével. Sajnos nincs róla feljegyzésem. Vajon miről beszélgettünk? Mindenesetre különös, szép, otthonos emlék. Payer István fontosnak tartotta ezt a találkozót egy másik irodalmi folyóirattal, de a látogatásnak nem lett semmi kézzelfogható következménye; azt hiszem, a két szerkesztőség nem tudott egymással mit kezdeni, egy Duna–Tisza közi egy bányász-, egy ipari város küldetésével. És múltak az évek. Elhagytam Tatabányát, Pestre, Kőbányára költöztem, bányáról bányára. Írtam, amit írtam, verset, s jó idő múltán egyebet is. Hálás vagyok, hogy elfogadták. Hogy a Forrás a maga ötven esztendejével mit jelent, az az irodalomtörténészek dolga. Ha ugyan csak az övék, mert folyamatosan szociográfiai lap is volt, a főszerkesztő, Hatvani Dániel mindig szorgalmazta a társadalom felmérését. Ehhez tartozott például Balázs József Koportosának egyvégtében való megjelentetése is, amely a folyóirat terjedelmét kifeszítette, szokatlan volt, hogy egy regényt egy szám teljes terjedelmében közöljön. Igaza volt a Forrás nak, érdemes volt elvállalnia, a cigány tárgyú regény híre gyorsan elterjedt, Balázs Józsefet elindította írói pályáján, a mű hamarosan könyv alakjában is megjelent, felfigyelt rá a közvélemény. Mint fiatal költő mit láttam a Forrás ban? Új terepet, új lehetőséget a megjelenésre. Akkoriban elég kicsi volt a paletta, két nagy folyóirat uralta a világot: a Kortárs meg az Új Írás , amelyek afféle elsődleges, központi fórumok voltak. Milyen nagy dolog volt, hogy 1964-ben, huszonkét éves koromban egy versemet közölte az Új Írás ! Úgy érezte az ember: ha már az Új Írás befogadja, költővé van avatva. A fővároson kívül is mozogtak lapok. Milyen furcsa, hogy pestiekre meg vidékiekre osztottuk őket; milyen másképp volt ez a világ más országaiban, a vidékiség a boldogabb országokban senkinek nem jutott eszébe, ahogy Németországra, Franciaországra, az Egyesült Államokra gondolok, ahol természetszerűen oszlanak el az erők. A vidék hungarikum, szinte egyedülálló szó a nyelvek világában. A történelem az hozta magával, hogy az Alföld , a Tiszatáj , a Jelenkor , a Palócföld , az Életünk egyik ismérve az volt, hogy a szóhasználat vidékieknek hívta őket. Kaposváron is hol haldokolt, hol újra meg újra éledt egy: a Somogy. Igazából csak evickélt. És ezeknek a folyóiratoknak egy része már címével is a vidékiséget sugalmazta: Alföld , Tiszatáj , Palócföld . Igaz, mára már megszoktuk ezeket a címeket, fölösleges is volna levedleni őket. Aki írt, annak mind-mind a terjeszkedésre volt jó, én is küldtem a verseimet bárhová, csak fölmutassam magam, emiatt csaptam le én is a Forrás ra. Ráadásul Pintér Lajossal még egyetemista korában összefutottam, persze, hogy ezen a szálon elindultam Kecskemétre. Még egy ráadás: Kiss Benedek, a barát egyik otthona lett Kecskemét, s én is természetszerűleg kapcsolódtam hozzá, küldözgettem a verseimet, de Kecskemétre sohasem utaztam el, én minden szerkesztőséggel csak leveleztem, azt is kurtán: „Küldök néhány verset…”, s vagy közölték, vagy nem. 1989 után az irodalmi folyóiratok helyzete is megváltozott, széles rendeket vágott köztük a gazdaság, javarészt már nem a politika, hanem az anyagi javak: ha nem jutott pénz, elsüllyedtek, ha ügyes volt a szerkesztőség, megmaradtak. És a korosak, a Kortárs , az Alföld , a Tiszatáj , a Jelenkor , a Forrás biztos lábakon állt, és áll ma is. Ha biztosan. Hogy mennyire, arról bizonyára mesélhetnének a
