Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Romsics Ignác: Kecskeméti emlékek
51 György pedig, aki Bihari Mihállyal, Schlett Istvánnal és másokkal ekkor kezdte el megvetni a politológiai oktatás alapjait az ELTE-n, lejárt tanítani Kecskemétre a Marxista–Leninista Esti Egyetemre, közkeletű nevén a Foxi–Maxira. Nem volt kérdés számomra, hogy elmegyek Kecskemétről, és a három ajánlat közül Ránki Györgyét fogadom el. Pedig ahogy ezt a fentiekben talán sikerült érzékeltetnem, Kecskeméten minden elképzelhető támogatást megkaptam munkámhoz, és jó ismerősökre, sőt barátokra is szert tettem. Iványosi-Szabó Tibor és Zám Tibor mellett ezekben az években kerültem közel Nagy Ádámhoz, aki a múzeum numizmatikusa volt, és korábban ő is magyar–történelem szakot végzett Szegeden, továbbá Csath ó Károl yhoz, aki a Petőfi Népe újságírója é s a Forrás körüli költők egyike volt. A TIT munkatársaként itt dolgozott Csáky Lajos , akivel Szegeden egy évig ugyanabban a kollégiumi szobában laktunk, s akiből később ismert festő lett. 1976-tól, amikor az albérletet – persze szülői segítséggel, OTP-hitellel és két gyermek vállalásával – sikerült egy 70 négyzetméteres lakótelepi lakásra cserélnünk, még otthonaink is egymás mellett helyezkedtek el, az övék valamelyik emeleten, a miénk a magasföldszinten, de ugyanabban a lépcsőházban. Egy ideig társaságunk ba tartozott Sopsits Árpád, a filmrendező is, aki udvarolni járt le Pestről Kecskemétre. Még a Pozsgay Imre és Romány Pál liberális szellemét őrző Pártbizottságon, illetve Megye i Tanácson is akadtak jó embereim. Közülük Komáromi Attilával, a színház későbbi igazgatójával kerültem baráti kapcsolatba. Néhány évvel korábban Attila ugyancsak Szegeden végzett, s egyike volt azoknak a kecskemétieknek, akik 1974-ben figyelmeztettek: vigyázz magadra, a BM emberei érdeklődtek utánad. Talán mondanom sem kell, a másik ember, aki ezt tudomásomra hozta, Iványosi-Szabó Tibor volt, a harmadik pedig a szakszervezeti művelődési ház igazgatója, feleségem főnöke: Kovács Endre, állítólag 1944-es partizán, illetve ellenálló. Mindhárman – és lehet, hogy még mások is – úgy jellemeztek, hogy a továbbiakban nem jelentettek rólam, és március 15-én reggel nem ólálkodott többé senki az albérletünk körül, figyelve, hogy hová megyek, mire készülök. Szóval, mint ez is mutatja, az ország nem csak ügynökökből és megfigyeltekből állt. Legközelebb mindazonáltal egy olyan fiatal házaspár állt hozzánk, akit Kecskeméten ismertünk meg. Az ismeretség úgy keletkezett, hogy a feleség, Zsuzsa a főtéri könyvesboltban dolgozott eladóként, amelyet heti rendszerességgel látogattam, és fizetésünk jelentős részét hagytuk ott, annak ellenére, hogy a könyvek olcsók voltak. Családi könyvtárunk alapjait ekkor vetettük meg Zsuzsa segítségével, aki később a város egyetlen antikváriumát vezette, és mindig félretette nekem azt a könyvet, amiről azt gondolta, hogy szükségem lehet rá. Férje, Bodoglári Lajos mérnök volt, és takarmányok keverésével foglalkozott. Ettől függetlenül az irodalom és a történelem iránt is érdeklődött, úgyhogy nagyon sok kellemes estét, sőt hétvégét töltöttünk együtt. Zsuzsa kiválóan főzött, Lajos pedig méregerős angol teát készített reggelire. Lajos volt az, aki 1977 augusztusában feleségemet és néhány napos fiunkat Ladájával új lakásunkba, Gödre szállította. Vele, Zsuzsával és két bájos leányukkal , Bogival és Pólival nagyon sokáig tartottuk a kapcsolatot, egészen addig, amíg néhány évvel ezelőtt a házasság fel nem bomlott.
