Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Orosz István: Kecskeméti képeslapok
46 eperfáiról vacsorázva / mondtam ki a neved először: hazám”. Titokban én is írtam verseket, de inkább szavaltam másokét, akkoriban minden hónapban volt valahol egy szavalóverseny, ami nemcsak igazolt hiányzásnak számított, hanem még az útiköltséget is állta az iskola (vagy lehet, hogy a KISZ?). Ismertem a seregszemlék standard repertoárját: Nem tudhatom, A Dunánál, Bartók, Nem elég , talán csak az Apokrif fal és az Ekhnaton jegyzetei vel lógtam ki a sorból, meg persze az újonnan felfedezett Ladányival. Ahhoz a decemberi szavalóversenyhez nem kellett elutazni, kivételesen otthon rendezték, még nagy mellényű fővárosi diákok is érkeztek Kecskemétre. Meg pesti zsűrorok. Köztük a híres költő, akiről senki nem tudta, hogyan kell kiejteni a nevét: Weöres. Már egyáltalán nem emlékszem rá, mit is szavaltam (talán kötelező és szabadon választott kűr is volt, mint a tévés korcsolyaversenyeken), arra emlékszem csak, hogy egy elsős lány a Szakadsz-e már cérná t mondta. A végén ugyanazt a jutalomkönyvet kapta ő is, a Hold és sárkány t, neki nagy Ő betűket rajzolt a költő, de olyanokat ám, amin nem két, hanem öt ékezet volt (a biztonság kedvéért melléjük írta: medvetalpak), nekem meg ezt a verset költötte, ott előttem, gondolkozás nélkül, tényleg „kapásból”: István, kedves Orosz Pistám, idejegyzem versben, csak kapásból, nyersen, első lettél a listán. Másnap ellátogatott a Forrás szerkesztőihez (vagy akkor még Kiskunságnak hívták?), de a suliba is bejött, a könyvtárban gyűjtötték össze az önképzőkörösöket, és beszélt a költészetről, leginkább a formáról, a ritmusról, a versek zenéjéről, aztán a szakadszemárcérnás elsőssel meg velem olvastatott fel olyan strófákat, amelyeket többféleképpen is lehetett ritmizálni. Emlékszem, hogy a Rumba skandálásába ( ha jön a bika… ha jön a bikák legnagyobbika ) eléggé belebonyolódtam. De a fő attrakció az Át a vizen volt. Azt találta ki, hogy a párbeszédes balladát ketten mondjuk Edittel (így hívták az elsőst), ő meg majd a narrátor lesz. Többször is nekifutottunk, mire végre mindhárman elégedettek lettünk az eredménnyel: „Ha erős vagy, legény, vigyél át a vizen, mint féltett porcelánt, vigyázva szeliden...” Úgy összemelegedtünk, hogy azt is meg mertük kérdezni, hogyan kell kiejteni a nevét. Vörös, két ö-vel, aztán magától értetődőn tette hozzá: éppen úgy, mint az ökör. Sok évre rá készült a Holdasfilm , az első közös animáció Dórával. A Holdaskönyv négysorosaiból válogattuk a verseket, és a Vízöntő muzsikált hozzá, Kiss Feri énekelt. Weöres a feldolgozáshoz örömmel hozzájárult, de hogy a kész filmet látta-e, nem tudom. Horváth Marival, aki akkoriban rendezte Az éjszaka csodái t, azt terveztük, hogy meghívjuk egy közös vetítésre a Pannóniába, de aztán elmaradt. Később, amikor Az idő látképei t forgattam, eszembe jutott az Át a vizen fiú-lány feleselése. Orbán Editet, a kecskeméti versmondó lányt (aki közben színházi rendező lett) kértem meg, hogy mondjuk együtt a film két hangra írott versbetéteit. Ő jövő időben – én meg múlt időben.
