Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Kötődéseim
36 A Forrás ban közölt további cikkeim is Kecskemét anyagi és szellemi kultúrájának eddig ismeretlen részleteit tárt ák fel, mutatt ák be. Ezek mindegyike nemcsak a hódoltság alatti parasztságunk tűrőképességét igazolja, hanem részleteiben is érzékelteti, milyen hihetetlen szervezőképesség és vitalitás volt a középkortól kezdve ezekben a mezővárosokban. Egy újabb cikkben mutattam be azt a toleranciát, amely ezt a cívis közösséget évszázadokon át jellemezte. Külön szeretném felhívni a figyelmet arra, milyen leleményesen töltötték ki ezek a ráják és jobbágyok a török és a magyar jogszolgáltatáson belül keletkezett hézagokat. Talán e vázlatos felvillantás is hitelesíti, hogy az írott emlékek vallatása során szellemi kultúránknak — a hódoltság alatti csaknem valószerűtlen ül mostoha viszonyai között történő — érdemi fejlődése volt az egyik nagy meglepetés, amely nyilvántartások lapozgatása során elém tárult. De mielőtt bárkiben felmerülne a — kiállításokon máig oly gyakran tüneményessé varázsolt — török hódoltság állítólagos sok-sok jótékony hatása, a valóság felvillant á sa érdekében hadd szőjek e bekezdésbe egy mindent bevilágító epizódot, amely kutatásaim jelentős hányadának akár az összegz ő jelenete is lehetne. Bocatius János kassai főbíró 1605 novemberében Budán járt Bocskai István fejedelem kíséretében, és feljegyezte tapasztalatait. „Találkozom a magyarok keresztény presbiterével. Az itt lakó keresztények állapotáról és helyzetéről faggatom. Röviden válaszol: nyomorúság és szolgaság. Panaszkodik, hogy nemrég elvették tőlük a templomot. Házáról nyugodtan mondhatná az ember, hogy dologház. » Vajon hol van az iskola?« »Hát itt.« »Több nincs?« »Bizony nincs.« Ezután vendégül hív a szerencsétlen, hogy foglalkozásának valamiféle tanújelét adja. Begyújt, aztán a macskákat elzavarja a tűzhelyr ől … Odaadom neki Albumomat, és megkérem, hogy emlékeztető ül írja be könyvecskémbe nevét ... Kecskeméti István magiszter, a budai keresztény egyház prédikátora…” Tehát ez a közéleti és kulturális lehetőség adatott másfél évszázadra az egykor „fényes” Buda várában a még megmaradt keresztényeknek a budai pasák közvetlen oltalma alatt. És vegyük figyelembe, hogy a t örök hatóság a protestánsokkal szemben lényegesen elnézőbb volt, mint a katolikusokkal. Hogy a találgatások és ellenvetések körét szűkítsem, engedtessék meg még egy, nem kevésbé tárgyilagos kultúrtörténeti mementó felidézése vidékről is, ráadásul a legnagyobb, a gazdaságilag legtehetősebb mezővárosból: 1642-ben — tehát Buda elfoglalása után száz évvel, a hódoltság kétségtelenül legbékésebb fél évszázadának a vége felé —, mivel Kecskeméten erősen megrongálódott a katolikus templom tornya, ezért magától a budai pasától kért és kapott a város tanácsa engedélyt, „…hogy tornyukat se nagyobbra, se kisebbre nem építvén, az eldűlés ellen faoszlopokkal megtámogathassák…” Ezért az engedélyért 201 ezüsttallért — kb. húsz ökör ára — kellett (az ajándékokon kívül) a városnak fizetni. Tehát a konokul rögzült illúziókkal szemben, széles körű kutatásaim alapján — ismét csak a Forrás hasábjain —, azt kell tudatosítanom, hogy ez lett, és ennyi maradt a török hódoltság alatt a keresztények tényleges kulturális lehetősége. A muszlim állam mindvégig céltudatosan és következetesen, a kádik akkurátus felügyelete mellett ennyi mozgásteret engedélyezett a hódoltság rájáinak. Ha mégis néhány mezőváros — Kecskemét a szultán birtoka volt, és itt sosem tartózkodott török helyőrség! — tartotta magát, és ilyen
