Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Kötődéseim
30 szerűtlennek tűnő híreket: egy önálló, megyei, szépirodalmi folyóirat itt, BácsKiskunba n? Amelynek nem a leplezetlen propaganda továbbítása a célja, feladata? Miközben a remények sokaságát ébresztő „prágai tavasz” növekvő mámorát alig néhány hónappal korábban évtizedekre taposták szét a szovjet tankok százai? Ezekben az újabb letargikus hónapokban még hihetetlenebbnek tűnt a próbálkozás. Ezért körünkben az első versek, az első cikkek, az első tanulmányok érthetően várakozással teli érdeklődés t váltottak ki. Néhány évvel később, amikor a megyei levéltár igazgat ását elvállaltam , váratlan és nem kívánt módon jött létre az első és tartós k ötődésem a Forrás hoz. Tekintettel arra, hogy az esemény sokat elárul e folyóirat genezisének és a mindig kritikus első néhány évnek a körülményeiről, arról a közegről, arról a miliőről, amelyben az első főszerkesztő az első éveit megharcolta — valójában a már „konszolidált” Kádár-rendszer ben a kultúra támogatásának az egészéről és mikéntjéről —, célszerű ezt és ennek hátterét néhány mondattal felvillantanom. Ezek az epizódok nemcsak azt érzékelteti k, én miként éltem meg első, de szerencsére nem meghatározó kötődésemet a Forrás hoz, hanem sejtet valamit a korszakon belül az egyéni, a művészi és tudósi sorsokról, az akkori szakmai előbbre lépés váratlan buktatóiról , nem kívánt, kényszerű kanyarjairól és az akkor oly sok helyen telepített, alattomos „taposóaknák” jellegéről is. A Rákosi-rendszer Trianon óta esedékes és sz ükségszerű közigazgatási változtatás ok során hozta létre Bács-Kiskun megyét, így levéltárát is ekkor hívták életre. Kecskemét azonban korábban nem volt megyeközpont. A fokozatosan elmélyülő gazdasági csőd miatt, a kellő pénzügyi fedezet hiányában azt — sok más intézménnyel és hivatallal együtt — a régi városi hivatalok és intézmények keretei, falai közé nyomkodták, préselték be. Majd néhány évvel később, a diktatórikus berendezkedés során, a sok évszázados hagyományokkal sz akítva, a megyei és a városi levéltárakat az önkormányzatoktól elvették, azokat államosították. Azonban az új fenntartó sem tett semmit annak érdekében, hogy ennek az újonnan létrehozott megyei levéltárnak a létesítményei, tárgyi felszereltsége és személyi feltételei legalább megközelítsék a működőképességet . Tekintettel arra, hogy a szertelen centralizálás buktatói hamar nyilvánvalóvá váltak, az elmaradt fejlesztések hiánya pedig egyre nyomasztóbb lett — az „új gazdasági mechanizmus” keretein belül —, 1968-ban visszaadták ezeket a háború során ezernyi kárt szenvedett, leépült és tudatosan elhanyagolt intézményeket korábbi gazdáiknak. Frissen létrehozott megy énk vezetői a képlékeny politikai és hatalmi viszonyok, az új lehetőségek és váratlan feladatok között kezdettől fogva különösebb gátlások nélkül lavíroztak. Miközben csökkenteni próbált ák e térség kulturális életén belül felhalmozódott és valóban súlyos hiányosságok, adósságok számát, váratlanul új feladatként kapták meg — többek között — a levéltár személyi állományának a bővítését. Ezt a dilemmájukat is a kétes értékű „két legyet egy csapásra” módszerrel oldották meg. A nem visszakért, hanem visszalökött levéltár személyi állományát két fővel valóban gyorsan megnövelt ék , de a Forrás két új munkatárs á t helyezt ék ezekbe az állásokba, azzal a kikötéssel, hogy azok munkaköri feladatát nem a levéltár igazgatója, hanem a folyóirat főszerkesztője szabja meg. Ez a döntés egyrészt nyilvánvalóvá tette, milyen sorsot szánt
