Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 3. szám - Tőzsér Árpád: Az „aranymetsző” folyóirat (Pozsonyi üdvözlet az 50 éves kecskeméti Forrásnak)
14 Jártam már benne korábban is, de az igazi arcát csak akkor fedte föl előttem. A könyvhét alkalmából két napig voltam a város lakója, az interjúkötet kilenc költőjével egyetemben, s ezalatt az idő alatt alaposan bejártuk a „hírös város” jelenét és múltját. Úgy emlékszem, Pintér Lajos költő, a Forrás házánál az idő szerint (s ez idő szerint is) az egyik legrégibb munkatárs-szerkesztő (majdnem azt írtam: „legrégibb bútordarab” – sorry, Lajos, sorry!) volt az avatott kísérőnk, s az ő szemével látni a „Cifrapalotát” s a másik szecessziós csodát, a Városháza épületét (az egész magyar történelmet megjelenítő domborműveivel, emléktábláival) vagy a Katona József park szoborsétányát a város sok-sok jelesének szobrával (és folytathatnám a sort a végtelenségig!) feledhetetlen élmény volt. S mikor a költőkolléga a városjárásunk végén még azt is megjegyezte, hogy Kecskemétnek tizenegy múzeuma és képtára, hat felső- és 12 középfokú iskolája van, s természetesen a város emblematikus nagy szülöttéről, Katona Józsefről elnevezett kitűnő színháza – lélekben s utólagosan igazat adtam Szekér Bandi barátomnak: igen, egy városnak egyetem nélkül is lehet egyetemi szintű a szellemi élete. (S nem állhatom meg, hogy az akkori jegyzetfüzetemből, amelyből a kecskeméti adatokat kiírtam, egy, az akkori magamra jellemző bonmot-t is ide ne másoljak. „Kecskemét szép, szecessziós mézeskalács-palotái között úgy éreztem magamat, mintha a pozsonyi Kék templom körül sétálgattam volna – ugyanis azt is Lechner Ödön építette. Két nap alatt úgy megszerettem Kecskemétet, hogy el nem felejthettem Pozsonyt.” ) De vissza a Forrás hoz! Szekér Endrétől a későbbi találkozásaink során azt is megtudtam, hogy a folyóirat neve konkrétan attól a Madarász Lászlótól származik, aki 1938-ban még egyetemista volt Pozsonyban, ahol megalakította az Eötvös József Kört. Ez a kör lett aztán kiadója annak a szintén Forrás című egyetemi lapnak, amelyet Madarász 1969-ben, a kecskeméti Forrás ban kicsit akár újraindulni is érezhetett. Az író-politikus ekkor ugyanis már a Bács-Kiskun Megyei Tanács elnöke, s mint ilyen, egyéb eszközökkel is hathatósan segíthette és segítette az új lap indulását. Történt azonban a lapkeresztelés akárhogyan, a név megfogant és szerencsésnek bizonyult: a szerkesztők törekvése kezdetben, és később is, egyszerre célozta az eredethez (a „forráshoz”), a hagyományokhoz való hűséget, a tiszta eszmeiséget, s azt az irodalmi, és egyidejűleg történelmi-szociográfiai érdeklődést és érdekeltséget, amely mai napig jellemzi a lapot. Mi több: közben szerkesztői a magyar irodalmi és tudományos lapok szerkesztésének mintegy „aranymetszését” is kikísérletezték: a Forrás egyszerre „népi” és „urbánus”, egyszerre nyitott a magyar társadalom minden rétege felé, nyitott a magyar és világirodalomra, szociográfiára, szellemtörténetre és történelemre. Vidéki (és nem csak vidéki) laptársainak be nem vallott törekvése, hogy az éppen aktuális irodalmi kánon lehető legtöbb alkotóját vonzáskörükbe hódítsák – a Forrás nak, úgy tűnik, van egy állandó szerzői gárdája, de ez egyáltalán nem jelent számára valamiféle bezártságot, belterjességet, sőt: a magyar irodalom egyetemével és a nagyvilággal többnyire éppen hogy a törzsgárda tagjain keresztül érintkezik. A lap számára például a „határon túli magyar irodalom” fogalma sohasem határolódott be Kolozsvárral, Újvidékkel, Pozsonnyal és Beregszásszal,
