Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Seres Lili Hanna: A platonista gamer tragédiája (Rakovszky Zsuzsa: Történések)
121 a maga közösségén kívül áll, szomorúan csodálkozik rá az általa birtokolt hagyományőrzés és -tisztelet hiányára. Ebben a két versben a korábban taglalt, nyomon követhető kollektív történelmi tettek (pl. az említett puccs vagy egy háború kezdeményezése) ellenpontozását látjuk a természetes változás kíméletlen szubsztanciájának, a meg nem fogható pillanatnak a problematikájában: „Melyik volt az a pont, / hogy álltak épp a csillagok fölöttünk, / melyik reggel riadtunk arra, hogy / mostantól egy másik világban élünk? / (…) // Nem volt ilyen reggel, nem volt ilyen pont.” ( Egy más világban ; 23.) E két vers tehát ugyanazt tárgyalja, a hangnem is igen hasonló, egy fontos különbség azonban feltűnik: míg Az utolsó napok ban a lírai én elszalasztott lehetőségről, megkésett felismerésről beszél, önmagát közössége és saját maga potenciális megmentőjeként tételezve, az Egy más világban ezt az aspektust teljesen nélkülözi – ez alapján nem lehet véletlen a sorrend sem: a kötetben később következő versben megmentésre már nem, csak megemlékezésre van lehetőség. Amiben viszont a Történések első szakaszának minden verse megegyezik, az a nehezen, legfeljebb implicit utalásokból kikövetkeztethető téridő. Azonban legyen szó amerikai aranyásók vándorlásáról, királyságok közti háborúról, lapbetiltó, tüntetésfelszámoló zsarnok meggyilkolásáról, vagy csak az antik szobrok egyetemes elfeledésének gyászáról, minden „krónikás” történetét, bölcseletét átérezzük, mert tulajdonképpen minden szöveg ugyanabba az irányba tart. A valaha volt és az elkövetkező, új élet között álló ember léthelyzetének felmutatása felé. És ebben nem különbözik a második ciklus sem, sőt, az olyannyira távolinak tűnő verses regényszerű harmadik sem. Rakovszky az idő múlásáról, a változásról és az arra adott mindenkori emberi reakciókról mesél. A történelem alakíthatóságának lehetséges vagy lehetetlen voltáról, az emberi természetről. A kötet varázsa egyfelől a mindezt taglaló mondanivalóban, másfelől pedig e mondanivaló változatos színrevitelében rejlik – mintha Az ember tragédiája távoli rokonát olvasnánk. Három kép a város történetéből – a kötet második ciklusának csupán a címe utal expliciten arra, hogy az itt olvasható három vers helyszíne azonos volna. A különböző időben játszódó történetek tehát ilyen precíz lokalitásban is összeránthatóak, de ez az olvasáshoz nem feltétlenül szükségszerű. Ettől függetlenül a tér és az idő az előzőeknél jóval konkrétabban is olvasható: ezek a szövegek a korábban globális módon bontogatott problémakört immár sokkal szűkebb fókusszal mutatják. A helyszín Magyarország, az időpont vélhetőleg a második világháború és az azt követő időszak (mindezt ugyanakkor szintén csak utalásokból, nevekből, tárgyakból következtethetjük ki, és fölfoghatjuk elvontabb, általánosabb háborús képekként is). A bölcs és akár történelemalakító tettekkel bíró krónikás hangját egyedített, hús-vér „átlagemberek”, a kollektív mi megszólalását privát történetek váltják. De továbbra is történelmi idők, krízisek, egy valaha volt világ és az azt váltó időszak a fő téma. Utóbbi lehet nyugodtabb, esetleg könnyebb, de kimondottan jó, kényelmes nem igazán. „Általában soha semmi se könnyű” – szól e ciklus zárósora ( Kertitörpék ; 39.). Lényeges különbség az első két szakasz között a lírai én nemi identitása is: míg az első versek történelemalakítói/-szemlélői vagy férfi, vagy nemtelen beszélők, a Három kép… személyes darabjaiban a történelmi eseményeket inkább elszenvedő női karakterek szólalnak meg. A két utóbbiról biztosabban állítható, hogy női visszaemlékezés, vagyis fiatal lány főszereplőt mozgat, de a harmadik, áldialogikus monológot is nehezen tudnánk férfi szájába adni. E záróvers, a Kertitörpék finom iróniája is kiemelendő: a kötetindító nagy horderejű, monumentális konfliktusok és a Három kép… tragikus életeseményei után itt egy közös kert körüli csetepaté áll a középpontban, amelyben a versbeszélőt a házsártos idős nő egy kertitörpe-hadsereggel győzi le. Így jutunk el a nagy történelmi összecsapásoktól a modern kori szembenállásnak ehhez a banális, kicsinyes, ingerlő, de azért fájdalmas fajtájához. És így válik ez a vers megfelelő átkötéssé a harmadik, jelenkori ciklushoz.
