Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Tóth László: Az idők változása (Széljegyzetek elszelelt napokhoz, évekhez)
105 Valamit a Mindenkiről… Kilenckor az idei kisjátékfilmes Oscar-díjra esélyes Mindenki a Dunán. Technikailag, szakmailag eminens tanuló elsőrendűen szervezett , filmes mestermunkája; szép felvételek, éles szemmel elkapott arcok, kifejezések, összefogottság, kiegyensúlyozott ritmus, a rendező és az operatőr kiváló, egybehangolt munkája a szereplőkkel, különösen a gyermekszereplők játéka mérce fölötti, zene és kép egybejátszása. Tartalmilag, szemléletileg azonban erősen sematikus (a rossz elnyeri méltó büntetését), a főszereplő énektanárnő alakja emberileg árnyalatlan, egyoldalúan célzatos (pedig egy hibás döntés következményeinek jogos elszenvedőjeként, személyes tragédiája felől is lehetne nézni őt – igaz, ez már egy másik film lenne/ lehetne –, itt azonban, bár akár nemesnek is vehető cél érdekében és meglehetősen kifinomult, kulturált eszközökkel dolgozó, végső soron azonban diktatórikus alakra volt véve a figurája), míg az énekkarnyi gyereksereg, ellenkezőleg, az osztatlan jó, a felmagasztosuló ártatlanság és az „egységben az erő” demonstrációjaként szintén osztatlanul sémaszerű, strukturálatlan. Az utóbbi időben már nemcsak a filmiparban, hanem a filmművészetben nemkülönben – így az újabb magyar filmek esetében is (lásd pl. egyértelműen Bozsogi János 2016-os Csonka délibáb ját) –, mintha egyre inkább kezdene tért hódítani, az újabb amerikai filmek túlnyomó többségét is jellemző, egyfajta leegyszerűsítő, ideologikus szemlélet (melyek óhatatlanul is mindig a hajdani szovjet szabványfilmeket, szabványábrázolásokat, szabványeljárásokat juttatják eszembe, csak épp az ellenkező oldalon), afféle – a belsőleg differenciálatlan, osztatlan jó és egyértelműen rossz dichotómiájára épülő – újsematizmus. Az idén harmincöt éves Deák Kristóf persze kitűnően iskolázott, vérbeli filmes, aki a filmes szakma mindegyik rész(leg)ét kitűnően ismeri, s e munkája is jól mutatja, hogy milyen otthonosan mozog a (nyugati) filmipar előkelő műhelyeiben (még pályája elején vágóasszisztensként dolgozott pl. Steven Spielberg stábjában; filmográfiájában tucatnyi külföldi – amerikai, brit, spanyol, pakisztáni – film szerepel, melyekben különböző feladatokat látott el). S kétségtelen, hogy ezeket a tapasztalatait a Mindenki ben is bőségesen tudta hasznosítani, ám mégsem tudom eloszlatni magamban annak gyanúját, hogy az Oscar-jelöléssel kisjátékfilmjének tagadhatatlan szakmai színvonala, minősége mellett kicsit ideológiai felhangjait, irányzatosságát, sematizmusát is díjazták. Amivel persze korántsem szeretném azt mondani, hogy ezt most még nem teljesen érdemelte meg, sőt! De talán nem fog ártani, ha újabb filmjével, filmjeivel bizonyítja majd, hogy ezt már most teljes mértékben kiérdemelte. Mindenesetre szurkolok neki, mert egészében véve szép filmet láthattam a Mindenki vel, mint ahogy tucatnyi pazarul megcsinált, emlékezetes – s ideológiailag nem is mindig terhelt – szovjet filmet is láthattam anno, amelyeket viszont mostanában már egyre inkább nem sikk emlegetni, s amelyekre manapság egyáltalán nem célszerű (nem tanácsos, nem PC?) emlékezni. (2017. február 26.) Szabadság, hit, hitel, hitelesség Forbáth Imre idézi, az őt és verseskönyvét övező közömbösség, érdektelenség kapcsán, Fábry Zoltánnak írt valamelyik levelében Pascalt: „A hallgatás a
