Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Borsodi L. László: Baka István „apokrif” költészete
77 A mű utolsó, IV. része a Finale . A zenében a nagyobb szabású, több önálló tételből álló művek utolsó tétele. Az a feladata, hogy létrehozza az előbbi tételek hangulati kiegyenlítését, tömörítse a fő gondolatokat, elvégezze a ritmikai képletek egyöntetű csoportosítását. Baka István korai alkotásának Finalé ja is arra tesz kísérletet, hogy összegezzen. Visszatér az első tételből az „Eszter, Eszter!” megszólítás, mintegy keretbe helyezve a kompozíciót, és állandósítva a lírai énnek a szerelemmel és a költészettel való eljegyzettségét, valamint újraartikulálva a hiányból fakadó alkotás szükségszerűségét, a nyelv felé fordulás gesztusát: „Lásd, én új világot teremtek magamnak, / felkínálom ezt a készülő csodát”. A Baka által kanonizált versekből ismert magatartás, törekvés ez: úgy kíván az én a másik, a te részévé válni, hogy az én által alkotott kedvest, a másikat saját világa részévé avatja. Ezzel megfogalmazódik az, ami visszatérő gondolat Baka István egész poétikájában, vagyis hogy nincs semmi a költői nyelven kívül, amibe kapaszkodni lehetne, ami a teljesség lehetőségét ígérné: „Akarsz-e részese lenni a csodának, / nézni a szememmel: másformájú fák, / más aranyló erdő, napbuktató ágak, / s milyen szép, milyen igazság e világ!” Bár a „ napbuktató ágak” (kiemelés tőlem – B. L. L.) kissé megzavarja a képi világ rendjét, amelybe be akarja avatni a kedves lényt, a felkiáltó mondatból és az azt követő, refrénszerűen visszatérő megszólításból-felkiáltásból („Eszter, Eszter!”) világossá válik, hogy a lírai én monológja nem kerekedik párbeszéddé, marad hát (ha közhelyszerűen van is megfogalmazva) a szó szerinti kétségbeesés („Ily szörnyű eget! / e kozmikus magányt!”) és a könyörgés, amelyben újra megjelenik a címbeli és az egész művet átszövő, azt egységesíteni kívánó csillag és virág motívuma. Az utolsó előtti szakaszban a virág a népdalok virágmetaforáját idézi, de általánosító voltánál fogva jelentésköre nem válik pontossá, a képet követő felszólítások direktsége, köznapisága még mindig egy fiatal diák próbálkozásának hat, megtörve a képi egységet: „Ó, add nekem virágszerelmedet / s légy értő társ! boldog türelmedet / tudom vigyázni, mindkettőnk leszek, / s ha akarod, magam megölném, / s aki csak jó; eleven emlék lehetek”. Véleményem szerint az utolsó szakaszban a csillag kontextusa, a Finale és a teljes mű befejezése mind a képek megteremtése, mind a vers utolsó szavának megalkotása tekintetében a formára (a szótagszámra) való figyelés áldozata lesz. Ez azonban nem hiba, sokkal inkább a versformával, a zene és a költészet kapcsolatának lehetőségeivel kísérletező tudatosodó költő erénye. Ezt a meggondolást figyelembe véve olvasandó a mű befejezése: „és testi létem haszontalan örvény / szemed tavában: vagy csillaghadaim / óceánja oldjon, ami parttalan .” (kiemelés tőlem – B. L. L.) Ha kifogásolhatók is még a kiemelt képek, a „szemed tavában” metafora már olyan nyelvfilozófiai metafora előzményének tekinthető, mint a Csak a szavak című versben a „tó szavában” birtokos jelzős metafora, és ennek megalkotása nem kevés egy születő költészetnek ebben a szakaszában. S ha már arról szóltam, hogy a vers befejezésében Bakánál még nincs összhangban a nyelvi forma a nyelvi megszólalás mikéntjével, akkor erényként mindenképpen ki kell emelnem, hogy amint a kezdő költő a szimfónia egészében – és ebben a teljes mű megformáltságát figyelembe véve még az Andante széteső szerkezete is hitelessé válik (amely nem annyira a mesterségbeli tudatosság hiányának, mint inkább a folyamatban levő tapasztalatszerzés kevésbé sikerült eredményének tekinthető) –, úgy a Finalé ban is érvényesíti fejlődő formakultuszát, formai síkon is lekerekít, és nyitva hagy. A Finale összhangzattana is trochaikus lejtésű. A trochaikus sorok közé beékelődő jambikusok zeneileg ellenpontozó szerkezetet eredményeznek, de a trocheusok nagyobb száma – magába sűrítve a teljes szimfónia ereszkedő lejtésű alaphangját is – és a rím rendezettségétől a rímtelenség diszharmóniájáig (abab, cdcd, efef, gxgx, hhiji, jxx) eljutó verszene kifejezi a hiányérzetből fakadó harmóniaigényt, megmutatva az esetlegességből születő, de egyre tökéletesebbé váló költészet irányvonalait, amely a nyelvi megelőzöttség tapasztalata folytán már most a zenei, az
