Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Borsodi L. László: Baka István „apokrif” költészete
75 bennem jégvirággá megfagyott erekkel”), ha néhol közhelyesek („én meg itt lenn megőrülök érted”; „Megfojt ma a hőség, dermeszt a hideg”) és giccsesek is („virágzó neveddel, csillaggal szememben”; „rózsaszirmú este, / aranyló vidéken”), kárpótolnak egyrészt – s ez nem kevés egy 16 éves költőtől (!) – a későbbi Baka-versek képeit megelőlegező telitalálatok („befagytak fölöttem az égi vizek”; „s bár hajad színére tompa este réved, / még egy hét s árnyékká felejtelek téged”), másrészt a strófák felépítésében érzékelhető formai változatosság. Az Allegro variatív strófafelépítése, ritmusa és ríme a mesterségbeli tudást elsajátítani igyekvő alkotót sejtet, az érett poétika formabravúrjainak, formai fegyelmezettségének előzményét képezve (s ha nem is a makrostruktúrában, akkor éppen e struktúrát átszövő verstechnikai sajátosságok részleteiben fedezhető és fedhető fel az allegro hagyom ányára való rájátszás). A vers soraiban a jambusok perelnek a trocheusokkal, de az utóbbiak számbeli fölénye érzékelteti: a megnyilvánuló lírai magatartáshoz és lelkiállapothoz az ereszkedő lejtésű verszene illik, függetlenül attól, hogy miként változik a sorok szótagszáma, amelyben szintén szabályszerűség érvényesül. Az ütemhangsúlyos ritmus szerint is ritmizálható, tehát szimultán verselésű költemény első szakaszának első és utolsó két sora tíz szótagos (4/4/2), amelyek szimmetrikusan egy kilenc szótagos (4/4/1) sort zárnak közre, miközben a szakasz rímképlete is zárt: abxba. A 2. szakaszra a szimfóniára jellemző változatosság érvényes: az első két tizenegy szótagos (4/2/4/1) sort két tizenkét szótagos (4/2/4/2) követi – amelyekben az első sor anapesztikus felütését szintén a trocheusok fölénye tompítja szomorú verszenévé –, hogy az ötödik sortól kezdve a tizennégy soros szakasz végéig fegyelmezett rendben (kiugrások nélkül) 4/2-es, egyben trochaikus lejtésű sorok kövessék egymást. A formai virtuozitás a rímképletben is felfedezhető: a hosszú sorok páros ríműek (ccdd), amelyekhez a keresztrímet páros és félrímmel társító konstrukció kapcsolódik: efefggxhxh. A nyolcsoros 3. szakasz is szimultán verselés szerint szerveződik: az első hat tíz szótagos sorban (4/2/4/2) szintén a trocheus győz az anapesztussal és a jambusokkal szemben, hogy aztán a szakasz utolsó sorában és egy külön szakaszba tördelt hat szótagos sorban (4/2) a jambusok ellenpontozzák a teljes szakasz ereszkedő lejtését: „s marad a fájdalom! // S marad a fájdalom!” Sokatmondó, hogy éppen a fájdalomról szóló sorismétlés válik jambikussá, mert ez a felkiáltás és verszene lendíti át az I. rész befejezését jelentő háromsoros szakaszt és egy különálló sort egy másik összefüggésbe, azt mondva ki, hogy az alkotás fájdalomból születik, amiből Baka teljes poétikája és életműve is. Természetesen elsősorban nem az életrajzi értelemben vett költőről van szó (biztos róla is!), hanem a kozmikus rettenetben élő és ezért – kényszerűen – különféle arcokban- szerepekben megkonstruálódó, önmagával azonosságra törekvő, az egy(ség)et kereső, de a teljességet, az isteni (nyelv)világot (soha) nem lelő, a versek tanúsága szerint tehát nyelvben megragadható emberről és költő(szerep)ről: „S akkor, mint Homérosz, vakon, / csak sejtett világról sok csodát regélek, / s fénybevonta emlék, varázslatos kegyszer; // csillaggá emellek, Eszter!” Szótagszámban a vers többi sorától eltérő 4/4-es, ugyanakkor egy trocheus és egy jambus feszültsége által lüktető sor („S akkor, mint Homérosz, vakon”) azt jelzi, hogy – itt ugyan még csak járulékos elemként, hasonlóként jelenítve meg, de – a Baka-poétika költőszerepet keres, megszólalási módokat, megjósolva, hogy világa nyelv, nyelv által megkonstruálódó világ (lesz), hogy az írás, az alkotás befelé való látás és tisztánlátás, élhető lét (lesz), amelyben mindennek, Istennek, szerelemnek (Eszternek és majd Carmennek), énnek, világnak a nyelvben, a hagyományban lesz értéke, minden a nyelvben lesz hozzáférhető. Majdhogynem szimbolikus ez a kijelentés ebben a korai zsengében, amellyel a kései Vadszőlő lírai kijelentése alkot keretet: „Ha kifelé bezárul minden út, / Itt legbelül lesz tágasabb a tér”. A „csillaggá emellek, Eszter!” ebben az összefüggésben úgy értelmezhető, mint a múzsához fordulás mozzanata, ars poetica, amelyben a szerelem, illetve az ezzel összefüggő hiányérzet, a teljesség hiánya vezéreli a lírai ént, a versbeli
