Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Báthori Csaba: Rend és szabadság a versben (A 2005-ben megjelent zürichi József Attila-kiadásról)
62 írt szabad verset (dehogynem írt, írt – de azok szinte láthatatlanok), és életművét a kötött formájú modern klasszicizmus síkjá n tökéletesítette. Igen ám, de mit tegyen a magyarról németre fordító igyekezet? Míg a nyugati hagyományban szisszenés nélkül lehetséges a célnyelvben különböző átmentési technikákat alkalmazni, addig a magyar gyakorlat a formai elhajlást gyakorta kilengésnek, hűtlenségnek, sőt barbárságnak bélyegzi. Stefan Georgét senki nem hibáztatta, hogy Baudelaire költeményeit nem az eredeti sor- és szótagszámmal ültette át (pedig az elvben lehetséges lett volna), az angolok 19. századában esze ágába nem jutott volna senkinek, hogy kárhoztassa a Dantét sokszorosan prózában fordító szándékot (lapozgassunk csak Borges Dante-esszéiben), sőt a huszadik század második felében senki nem intette meg Ted Hughes-t, amikor szabad költői prózában próbálta vis zszaadni Pilinszky verseit. Nálunk költői tetszhalált okozott a harmincas években, amikor Faludy György nem adekvát formákban modellálta Villon verseit: Vas István és mások akkori nemleges ítélete Faludyn pontosan a drákói szigorral ható magyar hagyomány parancsait kérte számon. Persze tagadhatatlan, hogy a magasrendű, a vers egész esztétikumát, teljes formarendjét átmenteni igyekvő, a legátfogóbb esztétikai tükrözést megcélzó vállalkozás Nyugaton is legfelül áll a fordítói értékskálán . Noha a kritikusi ittasság a mai napig nem győzi bírálni például Rilke ihletett, formahű Valéry-fordításait, mégis mindenki tudja: azt a mércét máig sem sikerült megütnie senkinek. József Attila ügyében a formahű fordítást javasoltam (bármit jelentsen ez), és véleményemet osztotta Egon Ammann is. Fel-felmerült a munka hat esztendeje alatt, nem is egyszer, hogy lazítsam esetleg a forma bizonyos elemeit, például keverjek ki ún. megközelítő, „félvak” sorvégeket, vagy eleve hagyjam el a formának ezt a legmozgékonyabb, legingatagabb elemét, a rímet (mint azt tette számtalan huszadik századi mester, mondjuk, Mandelstam fordításakor Ralph Dutli – sőt, még a páratlan formaművész, Paul Celan is –, vagy Pessoa átültetésekor Georg Rudolf Lind). Nem volt könnyű döntés. Mert meg kell mondanom, ma is létezik olyan fordítói teljesítmény, amely igazolja a szigorú kötött forma maradéktalan át vételét, s ez mintha már önmagában nagyobb erőfeszítést követelő megoldásokra szólítana fel. Ilyen például Urs Heftrich sorról sorra megmért Vladímir Holan-kiadása Heidelbergben: nem vonható kétségbe, hogy a teljes körű megfeleléseket megvalósító fordítói gyakorlat ma is lehetséges, és a lírai fordít ás művészet legmagasabb csúcsait semmiféle „modernség” hamis jelszava nem homályosíthatja el. Ugyanakkor kétségtelen, hogy fordítói pályámon én magam egyre több hasznát láttam annak, hogy a tolmácsolás más-más féle szemléletéből hiteles és indokolt, bár itthon eretnek módon vásottnak minősített tanulságokat vonjak le. Ma már, sok év múltán úgy gondolom: noha a formahű fordítás általában nem az egyedül üdvözítő megoldás, itt nincsen királyi út, József Attila esetében azonban a forma konstitutív szerepe miatt ma is a legajánlatosabb tükrözési elv. Döntésemet a modellálás terén megnehezítette, hogy a német költői hagyományban a kötött formakészlet presztízse jócskán megkopott, és egy-két hangadó – bár a mesterséget és a költői értéket illetően avatatlan és rossz ízlésű – kritikus eleve lenézéssel közeledett, s közeledik ma is, a kötött formájú átültetéshez . A helyzetet súlyosbítja, hogy manapság számtalan zsurnálkritikából élő újságíró terjeszti azt a hiedelmet, hogy a modernség egyenlő a szabadverssel, és a kötött forma már önmagában maradi, gyanús elképzelés, esztétikai kacat, a vaskalaposságnak ódivatú, nevetséges maradványa. Pedig ha egy kicsit szemügyre vennék a világlíra újabb áramlatait, hamar beláthatnák, hogy sem Joszif Brodszkij, sem Durs Grünbein, sem Henri Cole, sem Philippe Jacottet nem idegenedett el ettől a szabályozott alakzati eszménytől, sőt, a fiatalkorukban szabályszaggató neo- vagy posztavantgardisták az érettség beálltával visszahódították önmagukban a kötött forma évezredes művészi belátásait. Gondoljunk Kassák csak öregkori klasszicizmusára .
