Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Báthori Csaba: Rend és szabadság a versben (A 2005-ben megjelent zürichi József Attila-kiadásról)
60 kétnyelvű közlését, és az évek során tekintélyes sort állított elő a világlíra klasszikusaiból. A József Attila-kötet tehát abba a sorba illeszkedik, amelyben költőnk olyan nagyságok közé emelkedik, mint Konsztantinosz Kavafisz, Fernando Pessoa, Oszip Mandelstam, Alejandra Pizarnik, Antonio Machado és mások. Az évek során tehát, mint mondtam, kéretlenül elkészítettem az egész anyagot, és még ma sem mondtam le arról, hogy ez a fordításköteg egyszer csakugyan – más kiadónál, nyilván más feltételek közt – napvilágot lásson. Az előkészületek folyamán három stratégiai kérdést többször is hosszasan mérlegeltünk. Az egyik: hogyan hárítjuk majd el azt a makacs és virulens babonát, amely azt sulykolja, egy költőt csak a célnyelvet anyanyelvként használó személy vihet át a másik partra. A világlíra története mindkettőnket arról győzött meg, hogy mind az elsődleges, mind a másodlagos alkotás, azaz a műfordítás területén se szeri, se száma a kölcsönzött nyelven létrejött életműveknek. Ne hátráljunk messzebb az időben – ezen tűnődtünk –, vegyük csak az egész latin nyelvű középkori himnuszköltészetet, Petrarca latin gondolati műveit, Janus Pannonius líráját. Én magamban tovább ugrottam: emlékezzünk Bessenyei György vagy Kazinczy német műalkotásaira (ember legyen a talpán, aki ott el tudja különíteni a magyar és a külföldi rétegeket), Baudelaire latin verseire, Rilke négy francia kötetére a húszas évek közepén. Vagy idézzük fel a hatalmas lendületű avantgardisták tevékenységét, például a román Ilarie Voronca emlékezetes francia nyelvű líráját, az orosz Brodszkij angol verseit és másokat. Nem is kellene sorolnom, ugyanis ha egyetlen esetben lehetségesnek bizonyult, hogy egy alkotó idegen nyelven minőséget teremtett, akkor ez most sem kizárt. (Mellesleg maga József Attila vagy Illyés Gyula is írt idegen nyelven verset, sőt Illyés azt sem átallotta megvallani: volt életében egy pillanat, amikor úgy érezte, döntenie kell, francia vagy magyar költőt farag-e magából.) A műfordítás, már akkor is tudtam, művészi munka, Ignotus nem is műfordítót emleget híres esszéjében, hanem fordító-művészről beszél, és ezt a minőséget az is jellemzi, hogy az ember a határokon túl, idegen közegben teremti meg az addig abban nem ismert, többé-kevésbé ekvivalens idiómát. A lírafordítás éppen úgy teremtés, mint a versírás, csak más palettáról vesszük a képhez a hangnem kikeveréséhez szükséges festői elemeket. Kétségtelen, ez – az anyanyelvűség háttérbe szorulása – volt a legdacosabb hiedelem, amely a legnagyobb német József Attila-vállalkozást kísérte. Itt szeretném megemlíteni: végül azért választottuk a Daniel Muth álnevet is, hogy kissé csillapítsuk a német olvasó esetleges ingerültségét, a sok magyar névtől való ódzkodását (hiszen a költő mellett még amúgy is három magyar közreműködő tűnik fel németnek kimondhatatlan névvel a kötetben: Fejtő Ferenc, Dalos György és Tverdota György neve). Gondoljuk meg, csakugyan, a mi lelkünk is fészkelődni kezdene, ha azt olvasnánk a Faust címlapján: magyarra fordította Georg Schmidt . Mut németül azt jelenti: bátor . A Dániel nevet pedig feleségem, Balla Zsófia pár napos korában elhunyt kisfia viselte. Úgyhogy nem tépt em le az arcomat, csupán kissé eltakartam. A másik alapelvi döntés arra irányult: melyik német nyelvre ültessem át az anyagot? Olyan ugyanis nemigen van, hogy a német irodalmi nyelv. Aki a hatalmas (prozódiai, ejtési, hanglejtési, ritmikai, hangsúlyelhelyező, szókincsbeli s egyéb eltérést mutató) nyelvfoltokra csak egy futó pillantást vet az európai térképen, az is sejtheti, nem mindegy, melyik részleges (bár még mindig tetemes elterjedésű) nyelvi-ejtési vezértónust választjuk, hogy az írott (vagy főleg a mondott ) szöveg hitelesen, meghitt művészi nyelven, az azonnali meggyőzés erejével tudja érvényesíteni közlendőit. Egon Ammann svájci volt, de világlátott, és az egyetemes nyelvhasználat híve, javasolta az észak-német hangzó- és szókincsanyag használatát, s végül ezt is céloztam meg. Mindannyian, akik a kiadás körül bábáskodtunk, tudtuk, milyen képtelen civakodást kellett megvívnia a berlini vagy frankfurti „grossdeutsch” lektorokkal, mondjuk, Dürrenmattnak, Thomas Bernhardnak,
