Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 12. szám - Takáts József: Távirányítás vagy önállóság? (Csécsy Imre és Jászi Oszkár elmaradt levélvitája 1935-ből)
94 Úgy lépett fel, mint a munkásmozgalom szövetségese. Mondhatnók: segítő csapata. Az új radikalizmusnak, a reformliberalizmusnak egyik szembeötlő vonása a munkásmozgalommal szemben érzett ressentiment, ellenszenv.” 14 Ebben a cikkírónak igaza volt. Az előadás egyik legerősebb állítása ugyanis az, hogy ahol az elmúlt évtizedben elbuktak a demokráciák, ott a szocialista pártok törekvései buktatták meg; s a majdani demokráciamegbuktatás csírája ott volt már a századelőn is az együttműködő polgári és szocialista progresszió tisztázatlan demokráciafogalmában. 15 Ha jól értem, Rónai úgy érzékelte, hogy Csécsy le akarja választani a polgári progres zsziót a szocialista munkásmozgalomról, ki akarja emelni „segítő csapat” pozíciójából, s önálló lábra szeretné állítani – előadását erre tett kísérletként értelmezte. „Csécsy a szabad versenyen alapuló kapitalista társadalom keretén belül az új liberalizmussal akarja megmenteni a demokrácia jövőjét.” 16 Azt hiszem, ez itt a lényeg. Az előadás fölmondani látszott (noha nem biztos, hogy fölmondta) a progresszió egyik legfőbb hitelvét, miszerint a kapitalista rendszer meghaladandó társadalmi forma, s a szocializmus fogja meghaladni, előbb vagy utóbb, békésen vagy erőszakosan. Ezért nevezte reformliberalizmusnak az álláspontját a szemleíró: mert úgy látta, csak a kapitalista rendszeren belüli reformokat tartja kívánatosnak, s nem a rendszeren való túllépést. Úgy vélhette, hogy Csécsy voltaképpen lecserélte a radikalizmus végső célját, a szocializmust, a demokráciára (méghozzá a liberális demokráciára). Rónai nem hitte, hogy lehetséges volna olyan liberalizmus, amely megszünteti a monopolkapitalizmust, és nem látta, miféle „erős társadalmi csoportok” segítenének sikerre egy ilyesféle új liberalizmust. Szociáldemokrata szempontból mégis ideológiai veszélyt érzékelt. De talán túlértékelte a Megbukott-e a demokrácia? című előadást. Jászi például mindös zsze ennyit írt róla a szerzőjének: „Az erőszak kérdésében az álláspontod most világosabb lett. Az egész végeredményben azon fordul meg, hogy van-e jogos erőszak, és mily határok közt alkalmazható.” 17 Semmilyen megjegyzést nem tett demokráciának és liberális demokráciának az azonosítására, s arra a tézisre sem, hogy a szocialista pártok buktatták meg az elmúlt időszak demokráciáit. Lehetséges, hogy az előadás nem tért el attól a közös állásponttól, amelyben Körtvélyesen megállapodtak. Június 21-i levelével azonban Csécsy mintha túllépett volna a konszenzusukon. Megállapítása, miszerint tisztázatlan a különbség a „kapitalizmus mint magántulajdoni gazdálkodás” és a „kapitalizmus mint politikai uralmi rendszer” között (az előbbi elfogadandónak, az utóbbi elutasítandónak minősült liberális szocialista szemszögből), Jászi közgazdasági álláspontja burkolt kritikája is lehetett. A levélnek a liberális szocializmust zárójelbe tevő, s helyette új liberalizmust szorgalmazó része pedig akár kihívásnak is tűnhet, a tanítványi szerep fölmondásának, az önállóság bejelentésének, a vita kezdetének. Jászi 1935-ös eszmei tájékozódása kedvezett volna egy „liberális szocializmus vagy új liberalizmus” levélvita kialakulásának. A Századunk ban ez évben közölt írásai (A szabadság értékéről, Régi vita új megvilágításban) liberális irányba tolódó gondolkodót mutatnak. Nem 14 Vándor Zoltán [Rónai Zoltán]: Reformfeudalizmus, reformliberalizmus vagy szocializmus? Szocializmus, 1935/4., 158. 15 Csécsy Imre: Megbukott-e a demokrácia? I. k. 125. 16 Vándor Zoltán, i. m. 159. 17 Jászi Oszkár levele Csécsy Imrének, 1935. május 26. Lásd: Újhold-Évkönyv 1987/2., 407. Ugyancsak a „demokrácia és erőszak” témájához szólt hozzá a folyóiratbeli vita két további hozzászólója: Kecskeméti Pál: A gondolatszabadság határai . Századunk, 1935/4–5., 162–168.; Kolnai Aurél: Demokrácia és valóság. Századunk, 1935/7., 261–270. Kecskeméti szerint a következő válságot csak az a demokrácia élheti túl, amely nem semleges, nem szkeptikus, hanem hasonlóan „abszolút állásfoglaláson” nyugszik, mint ellenségei, a fasizmus és a kommunizmus. Kolnai pedig helyeselte a demokrácia jogkorlátozását, erőszakát önnön ellenségeivel szemben.
