Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Fried István: Egy ifjú romantikus tévelygései (A gyötrődő és a többiek)
107 lehetősen bizonytalan érvelés adódhat a problémakör kutatója számára. Egyébként sem ajánlatos a XX. század olvasójának kora lélektani előfeltételezéseit az 1820-as esztendők sorsával elégedetlen fiatalemberének ösztönvilágára illeszteni, ilyenkor könnyen eshet bele a vállalkozó a történetietlenség csapdájába. Az a tény pedig, ami szintén versből származik, miszerint a költő elárulta volna magát, érzelmeinek forrását, szintén többféleképpen magyarázható. Az 1824 végére vagy 1825 elejére keltezett Csaba szerelme , mely az 1828-as Koszorú ban látott napvilágot, hat sora látszik erősíteni Horváth Károlynak a több szóba jöhető leány létezését elutasító nézetét: Lányka, szerelmimben, ha külön több névre találtál, Meg ne ítélj: egyedűl elnevezések azok. A nevek és kínok változtanak: egyre szivemben, Csak magad, óh kebelem gyújtogatója, te nem. Téged esztendők nem képesek összezavarni Senkivel, állsz egyedűl szűm koszorúja gyanánt. Megismétlem, versből, általában szépirodalmi alkotásból életrajzi adatot kinyerni: minden esetben kockázatos, hiszen „élmény” és művé alakítás között nincs (többnyire) kétséget kizáró közvetlen kapcsolat. Vörösmarty elődeiről tudjuk, hogy egy versciklus egyöntetűsége és a szerelem tárgyának megnyerése érdekében úgy oldották meg életrajz és vers feszült viszonyát, hogy a korábban máshoz címzett verset is úgy tüntették föl, mintha a versciklus hősnőjéhez szólt volna (eleve). Így tett Kisfaludy Sándor, így Csokonai. Kazinczy Ferenc versei számos női nevet céloznak meg, a vers címében vagy a megszólításban, ezek általában, de nem mindig különféle hölgyekhez szólnak, későbbi átírások során sem történt meg az „egységesítés”. Vörösmarty mintha az ellenkező utat járná, nem tagadja meg a címként feltüntetett női neveket, egy „összegző” jellegű versben értelmezi a versek címadását, értelmezi, de nem oldja föl a lehetséges ellentmondást, és azt egy majdani válogatás avagy összegyűjtött versek kiadása számára meghagyja. Viszont úgy hitelesíti hűségét, hogy valamennyi versnek egyetlen címzettet tulajdonít; s mintha a Rómeó és Júlia nevezetes mondatát (What’s in a name) mondaná tovább: az elnevezéseknek nem tulajdonít jelentőséget. Meglehetősen furcsa költői gesztus: a névadás s a címadás eszerint nem lenne a vers szerves része, az elnevezések különféleségén nem szabad fennakadni. A vers szövegszerűségének „kárá”-val ellentétben (hiszen maga tulajdonítja jelentéktelennek a címadást) az érzés tárgya állandó, változatlan és változtathatatlan, így a versen kívüli tényező az igazán fontos, persze, fontossá igazán akkor lehet, ha versben nyilatkozik meg, s a megszólalást valóban költői önleírássá avatja. A további kérdés ekképpen tehető fel: amennyiben szó szerint értjük, vagy legalábbis erősen feltételezhetjük, hogy szó szerint (is?) értendő a vers, mit kezdjünk annak nagyobbik felével. A kilencedik sortól kezdődő látomásszerű résszel; amely részint visszautal a már korábban emlegetett motívumokra, részben pedig a szerelembe belehaló, de nem szerelmi halállal (Liebestod) haló ifjúról alkotott látomással. Annyi minden bizonnyal kevés, hogy a korban „divatos” (nem csak és nem elsősorban a magyar irodalmat átható) tematika versváltozatára enged utalást a befejező néhány sor, képanyaga az 1820-as esztendők magyar irodalmában merésznek számíthatott. Nem az elbeszélt „anyag”, hanem képies megjelenítése a költészetté szervezés gesztusnyelve. Az általam idézettek kiragadása a versből ugyan az Etelka-szerelem kizárólagosságát látszik alátámasztani, amennyiben eltekintünk a vers első hat sorára következő további tizennyolc sortól. Az egész vers viszonylatában a bevezetőnek csupán előkészítő funkciót lehet tulajdonítani,
