Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál
16 Nagy volt a nyüzsgés a kikötőben. Nem messze tőlük épp egy uszályt pakoltak ki a dokkmunkások, csigás daruk emelték a magasba a raktérből a méretes gyapjúbálákat, s fordultak velük a mólón álló szekerek fölé. Majd felharsant a közeledő Albatro hajókürtje, és a társaság mozgolódni kezdett. A kikötőfelügyelő megfújta a sípját, és terelni kezdte az embereket elfele a móló szélétől. Vastag kötelek repültek a part felé, ügyes kezek elkapták és a bakokhoz rögzítették őket. Amint a hajó finoman hozzásimult a móló oldalához, a matrózok leengedték a pallót. A kikötőfelügyelő sorba rendezte az utasokat, és elkezdődött a beszállás. Felszállás után a hajó farába vonultak, nekidőltek a korlátnak, s miközben az indulásra vártak, Marcell emlékeztette Amáliát, hogy ideje van a cigarettának. Dohányzás közben figyelte, ahogy a dokkmunkások leoldják a köteleket a parton, visszahajítják őket a hajóra, majd újra felhangzik a kikötőfelügyelő sípja. Lábuk alatt feldübörögtek a gőzturbinák, a víz mintha felforrt volna, fehér habot vert a hajó tatja alatt, amikor forogni kezdett a hajócsavar. Lassan, ráérősen a tenger felé fordult a hajó, és a kikötő távolodni kezdett tőlük. – Végre, Marcell, végre tengeren hajózunk! Hát nem csodás? Nagy volt a zaj, a gőzgép hangjától alig értették egymás szavát. Jóllehet a partot sosem tévesztették szem elől, mindvégig ott követte őket jobb kéz felől, a túloldalon csak a nyílt, végtelennek tűnő víz látszott. Hiába tudta az ember, hogy ez azért nem a határtalan óceán, valahol a Kvarner-öböl horizontja alatt ott van Krk és Cres szigete, az Isztriai-félsziget, a végtelenség illúziója megérintette Marcellt is. A szél olykor egyszerre sodort az arcukba gőzt és füstöt, de még ennek is megvolt a maga varázsa. Maguk sem értették miért, de két köhögés között mosolyogtak és nevettek egymásra. Aztán egyszer csak Rinaldi úr keveredett melléjük, pontosabban közéjük. Odafurakodott, és úgy állt meg arccal Marcell felé fordulva, hogy Amáliának gyakorlatilag hátat fordított. Ez a nyilvánvaló modortalanság láthatóan egy cseppet sem zavarta. – Szerencsénk van – mondta mosolyogva. – A szél a hajó orra felől fúj. Férfi létére el kellett ismernie, hogy Rinaldi úr vonzó személyiség. Barna bőre, göndör, fekete haja, széles homloka, lefelé keskenyedő arca és vékonyan metszett, egyenes ajkai határozott és férfias vonásokkal ruházták fel. Ugyanakkor kisfiús mosolya, oldalra billenő fejtartása és odaadó tekintete, amellyel Marcellt is méregette, könnyen keltette fel a másikban a bizalomra való hajlandóságot. – És az miért szerencse? – Ha kiabálnunk is kell egymásnak ebben a zajban, a hangunkat elviszi a szél. Vissza, Fiumébe – mutatott a távoli part felé. – Szeretném megkérni egy szívességre. Feltételezem nem kerülte el a figyelmét az elmúlt hetekben, milyen nemes érzelmeket táplálok ifjú úrnőnk, Szofi kisasszony irányában. – Nem valószínű, hogy ez bárki figyelmét elkerülte volna. – Nem tehetek róla, ha egyszer szeretem őt. Teljes szívemből. Meg vagyok győződve róla, biztosan tudom, hogy ez az érzelem kölcsönös közöttünk. Szofi is szeret engem. – Ez remek. Akkor maga boldog ember. Mi szüksége lehet a segítségemre? – Detektív létére nem tűnt volna fel önnek, hogy Szofi nagymamájának, Emília asszonynak mennyire nincsen ínyére ez a lien ?
