Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Kovács Lajos: Ha az Istent megtaláljuk…; Első borom; Eladhatatlanul; Központ(oz)atlan; Versek pinceajtókra-ablakra (versek); Átizzadt nagymama-ingek; Egymesében három
67 És akkor odaültek a négysarkú kristálygömbje elé, és öregkirály NagyKirály azt mondta: – Felisútország! – és a kristálygömb megmutatott nekik mindent: elárult minden árulást, amit elkövettek az ő NagyKirály öregkirály apja ellen határon innen és túl. De így járt ezzel Leisútföld, meg Burkusland, még az Égignyújtózkodópaszujország is! Nyakon csíptek abban a gömbben minden betolakvást, árulást, csenést és kenést, titkos levelezést, levelező titkot – és még aznap estebédre vasra verve, tömlöcbe vetve, szárazkenyérre ítélve senyvedtek-kushadtak-szűköltek az összes rabló időrablók, mindentmegszabó tanácsadók, hogy könyörögjenek NagyKirály kegyeiért. – Ezt a fiút szántam én a fele királyságba! – rikkantott szokatlanul vidáman NagyKirály öregkirály, mert az egész élet már nagyon a terhére lett volna éppen. – Lakodalomba akarok menni – jutott még az eszébe egy utolsó kívánsága, mert hogy NagyobbPéter és MásikZajos esküvőjéről csúfosan elkésett egykoriban . Na, ez volt aztán a nagy közös birodalmi fejbólintás! Ilyet még a két vén BölcsekKöve sem látott, pedig ők már sok mindent átvészeltek. Hogy olyan szépen együtt volt a rokonság apraja-nagyja, tanulta szorgalmasan a nevüket NagyKirály öregkirály, mert volt mit bepótolni. – Szép ez a nagy ebédlő – ámult el először is a saját házában-várában-palotájában. – Szép ez a nagy család – segítette ki öregkirályné ötvenen alig innen öregkirályt szelíd mosolygással. – Nézd, mekkora fia van már NagyobbPéterünknek, add oda a zsebedből ÉberÁbel ajándékát – és öregkirály csak csudálkozott, honnan tudja az ő felesége, hogy ajándék van az ő királyi zsebében? De csak az öreg BölcsekKövei lesték meg elnézően, hogy életében először el is pirult kissé az arca bőre. – Csak nem a mi szépséges sudárrá cseperedett leányunkat látom az asztal végén társalogni azzal a sok legyeskedő ficsúrral? – ugrott volna fel öregszékéből öregkirály ebéd közben, a tizenkettedik fogás végén, ha öregkirályné szelíden vissza nem tartja. – Bizony, jól ismered te a birodalmad minden alattvalóját – dicsérte meg egyáltalán nem gunyorosan a másodszor is iruló-piruló férjeurát. – Még szerencse, hogy KisBence lánypajtását láttam már valahol – enyhült meg öregkirály büszkén, hogy olyan kiváló az emlékezete a régi és új dolgokban egyaránt. – Valóban jól látod, ez itt a kristálygömbben látott királykisasszony az Üveg-hegyen túlról, a mi KisBencénkkel éppen az imént fogadtak örök hűséget egymásnak – felelte neki korántsem csúfondárosan öregkirályné, és öregkirály virulva irulta-pirulta el magát harmadszor ezen a délutánon. Este pedig sokáig várakozott a lebbenőfüggönyű szobában, mire hazatért hozzá öregkirályné. Éppen az igazmondó tükör előtt találkoztak össze, és akkor meglátták egymás arcán a néma ráncot, szemük alatt a félholdfényű karikát, és öregkirály NagyKirály rájött, hogy nem felejtett el felejteni, így most eszébe juthatott az is, milyen szépek voltak egyszer régen, a maguk lakodalmán. Öregkirályné éppen negyven után kérdezés nélkül is elmondta, hogy visszakísérte TündérIlonához, a királylánynevelő otthonba egyetlen lányukat, a nádszáltermetű Villő kisasszonyt, s vitt két verdeső sültgalambszárnyat a lakodalmi ebédből varázslatos TündérIlonának. Az ilyen vén boszorkákkal jobb a békesség-csendesség-kedvesség! – Ezután minden vasárnap rendezünk családi ebédet – hozakodott elő a nagy ebédlő kerek asztalának kedves emlékével NagyKirály öregkirály. – Majd oda is meghívjuk egy kis örökös békességre – tette hozzá mindig bölcsebben NagyKirály öregkirály. Hallgatták a királylánynevelő otthon felől egy fürge teniszlabda ruganyos pattogását. – Nehéz évek várnak ránk, amíg méltó módon elkel a mi sudáran nádszáltermetű királykisasszonyunk ebben a tanácstalan világban – sóhajtott fel két pattanás között NagyKirály öregkirály. S mert öregkirályné vele hallgatott, bizonyosak lehetünk benne, hogy még sokáig élnek ebben a nagy egyetértésben, amíg meg nem halnak.
