Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Kovács Lajos: Ha az Istent megtaláljuk…; Első borom; Eladhatatlanul; Központ(oz)atlan; Versek pinceajtókra-ablakra (versek); Átizzadt nagymama-ingek; Egymesében három
63 – Azt akarjátok mondani, hogy a győztes úszott az ellenségei elől , mint kishal a nagyhal étvágya elől ? – és értetlenül hüledezett, és hüledezve értetlenkedett. – Olyan NagyobbPéter elsőszülött fiam van énnekem, aki lovaglás közben vissza se néz az üldözőire? – bömbölte megborzongva, borzongta bömbölve. – Aki elsőnek szalad vissza a várába, hogy szégyenszemre csak a hátát nézze minden bajvívó? – és elcsuklott a szégyentől az öregkirályi nagybariton. Dehogy elől ! Inkább előtt ! – győzködték, nyugtatták a meggyőzhetetlent, a megnyugtathatatlant. Pedig öregkirály tanácsadói is, a két fiútestvér is, de még az öregkirályné is egy követ fújtak a bölcsekkel – mindhiába. Öregkirály nem értette volna meg élete végéig se, hová az a nagy megúszás, az a kerekeslovas vágtázás, az a szégyenlős szaladás az ellenfelek-ellenségek elől-előtt? Mitől lesz manapság kiskirály az, aki megússza, hogy elkerekezett, eltrappolt, és a többiek bottal üthették a nyomát? Milyen hétpróba az ilyen három-hétpróba, aminek se eleje, se vége, csak ez a szégyenteljes, bajvívás és életre-halálra nélküli közepe?! Hanem akkor már NagyobbPéter is odaállt az Embernagyságú Aranyserleggel az öregkirály elé, hogy bebizonyítsa: nem mese itt egyetlen szó sem, nem is tévedés: ő lett egy egész évre a három-hétpróba királya. És ő ezt a serleget oda nem adja se egy, se tíz év múlva, amíg öregkirály nem lesz belőle, senki emberfiának, ördögcimborájának. És akárki hívja majd újabb bajvívásra, ő marad a király vízben-levegőben-földön, amíg kiskirálysága öregkirálysággá nem változik. – Ilyesmiket mondott, kapott is nagy tapsot a mi NagyobbPéterünk, amitől egy kicsit megenyhült az öregkirály fagyossága. Kicsit ümmögött-kummogott , de azért vállára vert a tetszetős beszédért az ő elsőszülött fiának. És csak mellesleg, a vacsorazajban kérdezte súgva, súgta kérdezve maga körül: – Folytatja-e szerintetek ez a vízen-levegőben-földön kiskirály az én birodalmam építését? – Azt nem hisszük – rázta a fejét öregkirályné, meg a fiútestvérek, de még a két BölcsekKöve is. – Hát a váraimat tovább szépíti-e? – fontoskodott öregkirály már sokkal nyugodtabban. – Azt még úgy sem! – siettek a mosolyát előcsalogatni a kérdezettek. – Akkor jól van – dőlt hátra a székében öregkirály. Jó volt hallani, hogy nem kell még osztozkodni a királyságon, nem kell még lemondani az öregkirályságról, közelítő NagyKirályságról. Szeretettel nézett középső fiára. – Majd ez a MásikZajos, ez érettebb lesz a trónra – suttogta öregkirályné fülébe legújabb döntését. – De még hagyjátok, hadd növekedjék, hadd erősödjék, hadd okosodjék – adott Időt másodszülött fiának is, meg saját magának is kegyesen a már-már NagyKirály öregkirály. Sokan meghallhatták azt a suttogást, mert lett utána hujjogás, ujjongás, éljenzés a vacsoraasztalnál. Három nap, három éjjel ünnepelték aztán az utolérhetetlen bajnok NagyobbPétert országszerte. Öregkirály is abbahagyta miatta a röstellkedést, hogy ilyen három-ötpróbás lett csak az ő nagyfiából. Hiszen régi szokás volt már, hogy errefelé minden elsőszülöttből csak ilyen semmirevaló kiskirály születik. – Ketten még megmutathatják, nem igaz? – ümmögte maguk elé öregkirály. Senki sem kummogott ellene. 2. mese MásikZajos aranytorkáról Öregkirályné – túl a harminc felé – sokat fülelgetett a kacsalábon forgó várból, nyitott ablakából az elcsöndesedő éjszakákban. Hiszen elég sokszor volt egyedül abban a szobában, sokat hallgatózott hát a kiskirálynevelő otthon felé a szomszédos Bazsarózsa- domb oldalán. És nagyon kedvére, örömére, boldogságára való volt, amikor átszűrődtek a növekvő csend túloldali zajai. Jaj, azok dehogy is voltak zajok az ő finom hallásának!
