Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Kovács Lajos: Ha az Istent megtaláljuk…; Első borom; Eladhatatlanul; Központ(oz)atlan; Versek pinceajtókra-ablakra (versek); Átizzadt nagymama-ingek; Egymesében három
54 Nagy pillanatok, drámai jelenetek igazolták egyszer-egyszer, hogy vendég itt már ő is, a nagymama, minden akarnokságunk fölényes marokban tartója. (Tizenkét éves vagyok. Várjuk Szobon, a határon, hogy megérkezzen. Nagyapa vitte ki a tehenes szekérrel az állomásra, vasutasok és idegenek ugrálták körül, hogy két bőrönddel a vonatra segítsék. Egyszer el kellett érkeznie hozzánk. Meg kellett néznie mindent, az első csabai házat ugyanúgy, mint ezt az újabbat, a városit. Apánkkal, húgommal várjuk, nagy szél fúj, a vonat füstjét a mozdony elé teríti, szomorú fátyol. Nagymama kihajol, fekete a nagykendő rajta, attól a bőre pórusai is megfeketednek. Kapkodjuk le a bőröndöket, őt a vasutasok adják kézbe, nagymama nehéz és esetlen egy pillanatig. Talpon marad mégis, mint a fináncok tekintete előtt. Meséli egészen a Dunáig, hogy nem kellett kinyitnia a pakkjait, elég volt elmondania, hogy mivel tömte meg a rekeszeket. A szeme nevet hozzá, s anyánk megcsúfolt utazását idézi. Nagymamát nem vetkőztették, nem fogdosták, nem faggatták senki fináncai. A kompon még mélyebbre burkolózik a berlinerkendőben, mi aggódunk, dörög az ég. Húgom a nyakamban, loholok vele, egy kilométer a gyalogút a buszmegállóig, kezemben szatyrok, apánk a bőröndöket cipeli, de nem hagyhatja el nagyanyánkat, aki ernyőt nyit már akkor, mikor még csak az eső szele kavarja körénk a port. Elázunk, hiába a sietség, csak nagymama komótos sétája marad száraz. Csizmája is olyan fényes, hogy lepergeti a fölfröccsent sarat, vizet. A buszon elég egy sóhajtásnyi az öregségéből, két helyre is ülhet. Húgom csak áll a szoknyájába csavarodva, néha belehajol nagymama ölébe, többet nem próbál. Apánkkal törülközünk. Reménykedünk, Esztergomig kivilágosodik. Mikor átszállunk, nagymama mindent ismer, soha nem járt még itt, mégis otthon van. Csak a városi ház kis utcájában erőtlenedik el, anyánk nyakába borulva már mondja az ismerős, pityergős sajdulást: azt hittem, nem érem meg a reggelt. Délután csípős szagokkal telik meg a házunk, izzadt lepedők és huzatok száradnak a kötélen, két napra a kürti inak és ízületek parancsait teljesítjük.) Mindig öregnek láttam. Fekete volt, ha kikecmergett az ágyból, hosszú haját olyankor újrafonta. Fekete és fehér, nagyon hosszú, nagyon lapos, tulajdonképpen jellegtelen a konty is. Mellette fehér, papírhártya fülek. Sárgított nyakbőr, kevés ránccal, ahol nagyritkán nap érte. Hányszor láttuk kiülni a ház elé? Lement-e a kertbe a mi életünkben egyszer is? Nem emlékszem. Pontosan tudta, mekkora a borízű alma fája, szerette, ha lopkodtam róla. A kert végén békanyállal borított gödörből locsolt nagyapám a zöldségre. Sosem kért meg, hogy csináljam meg helyette, ha mégis megtettem, szó nélkül hagyta. Nagyanyámnak mégis elmondhatta, mert tőle kaptam valami jutalmat mindig. Ő adott és vett el mindent. Nagyapám nekiindult a határnak, útközben egyezkedett, kinél mi a munka. Fizetni mindenki nagyanyánkhoz jött. Nagyapának sosem volt pénze, nincs rá szüksége, mondta nagyanyánk, a kenyeret elhozatta valakivel, hús- és zsírfélék voltak a kamrában, tej bőven, de akadt bor is az istálló mögötti borkamrában. Több is, mint kellett! Sosem járt kocsmában nagyapánk, azt még akkor elhagyta, mikor a dédapánk – nem ismertük szegényt – mindent elvesztegetett. Ő csak annyit ivott, amennyit meg is termelt magának a szőlőkben. Volt kettő is. Adtak néha mások is, titkos fizetségül, ráadásnak a ráadásmunkáért. Nagyanyánk azt is mindig tudta. Elég volt meglátni nagyapánk kifényesedett tekintetét, megpárásodott lélegzését. Durván megszederjesedett bőrét hamar barnára marta a tavasz, de elálló füle égése volt a legárulkodóbb jel. Kálmány ivott, gondolta erélyesen nagymama, és a nézése már választ erőszakolt a csöndesen makacs emberből: pár pohárkával, na, dolgoztam is éppen eleget. S ment dohogni a teheneihez,
