Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál
12 sán, elöl bement, hátul kijött ugyan, de útközben megpattant az egyik bordán, nem kizárt, hogy egy csontszilánk rakoncátlankodik odabenn, mondta, miközben a kezét törölgette a törülközővel, majd jelentőségteljes pillantást vetett rá, attól félek, sosem fog igazán helyrejönni. A seb szépen begyógyult, kérdés, mi van odabenn. Csak úgy tudnám kideríteni, mi okozza ezeket a tüneteket, ha felboncolnám. Marcell megköszönte a kedvességét, de úgy vélte, azzal még várjanak kicsit. Kerülje a hirtelen mozdulatokat, tanácsolta a doktor, abban bízhatunk, hogy a szilánk, ha szilánkról van szó, előbb-utóbb beágyazódik. Marcell reménytelve pillantott fel rá. Be szokott? Lichtneckert doktor vállat vont, akik túlélték, azoknál igen. És ne dohányozzon annyit. Napi öt szál. Ennyit engedélyezek. A dohány elveszi az ember erejét. Amikor elment, Marcell megkérte Amáliát, hozza be a revolverét a kórházba, hogy lelője vele a doktort. Még hogy a dohány elveszi az ember erejét. Ki hallott ilyet? Az elkövetkező héten tünetmentes volt, ezért az orvos hazaengedte, egyelőre azonban ágynyugalomba parancsolta. Amália és Julika felváltva felügyelték minden mozdulatát, a cselédlány ötpercenként bekukkantott hozzá, Tekintetes úr, parancsol valamit? Hogy érzi magát az úr? Egy kis levest? Nem kell kimennie?... Vagy Amália, hogy van az én uram? Egy kávét? Nem, még nincs itt a cigaretta ideje, fél óra még, legyen türelemmel. Onnantól a cigarettát maga adagolta neki, naponta pontosan öt szálat, ahogyan a doktor előírta ( egyet reggel, miután felkelt, tíz órakor a másodikat, majd délben a harmadikat, délután négykor a negyediket, s az utolsót, mielőtt aludni tér, világos, Marcell? ) Sőt, még meg is gyújtotta helyette, a cigarettatárcát ki sem merte adni a kezéből, mindig magánál tartotta, mert, mint mondta, úgysem tudna olyan rejtekhelyet találni a lakásban, ahol Marcell ne bukkanna rá. Milorád hébe-hóba bekukkantott hozzá, kalapját az ágyára dobta, aligátorfejes sétapálcájával unottan a padlót kopogtatta, és folyton nyugtatgatta, Márszel, nem kell elsietnie, gyógyuljon, pihenjen, ellesz az őrs még egy darabig, ha már ennyi időt kibírt maga nélkül. Marcell kíváncsi volt rá, hogy vált be az új hivatalsegéd, de a főnöke csak a vállát vonogatta, bajuszát pödörgette, és másra terelte a szót. Nyilván kellemetlen neki a téma, gondolta, hiszen az előzővel eléggé pórul jártak, maga is gyakran álmodik vele, az erdei vadászházzal, hallja a lángok pattogását, látja maga előtt a rászegeződő revolver csövének sötét torkolatát… És jött Winter úr is, súlyos teste alatt fel-felnyögött a szék, vele hiába is próbált bármi másról társalogni, Winter úr mindig a feleségénél kötött ki, Sára asszonynál, a házasságára panaszkodott, mélyeket és súlyosakat dörmögött sűrű bajusza alatt, hogy minek is hallgatott Milorádra, amikor elment az asszonyért Pacsérra, hogy hazahozza, ott kellett volna hagynia, ha már egyszer megszabadult tőle… Marcellt mindez arra emlékeztette, amikor Amália kedvéért másodszor is megnézték a színházban a Rómeó és Júliát, már mindent tudott előre, hogy ki, mikor és hogyan hal meg, nehezére esett megülni a helyén, annyira unta magát, alig tudta kivárni, hogy legördüljön végre a függöny. Ez is éppen olyan volt, hiszen télen mindez már megtörtént vele, nem is egyszer, szinte szóról szóra ugyanígy, amikor hetekig nyomta az ágyat, s a fél Zombor megfordult nála. Anyósa, Mártika néni volt az utolsó, de jó kövér csepp a csordultig megtelt pohárban. Vagy egy órát mesélte neki a város aktuális pletykáit, majd újra rákezdett a vesszőparipájára, egészen előrehajolt, almapiros, kerek arca betöltötte
