Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - László Melinda: Lélek nélkül nem megy (Hisztérikus test, a hisztéria teste, avagy hisztéria a test körül, vagy amit akartok – maskarák keringője)
103 Gaál József kivételes művészi megoldásai, interpretációja mentén tárulkozik fel egyéni, árnyalt, sokrétű és összetett világlátása, melyben fény-árnyék dinamikával, a lágyság és nyersesség kombinációjával, a tömeggel és áttörtséggel, az elfedő és áttűnő rétegekkel – fizikai és átvitt értelemben – dolgozik, vagy éppen abban, ahogy a negatív formákat használja, és a lenyűgöző formakapcsolódások általi többlet megjelenik. Ezáltal minden üzenetértékű, és a térben dimenzionáló vizuális „játék” sűrűsége erőteljesen szól. A test mélységeiben barlangrajzokként felvillanó, megidézett, életre keltő, megtermékenyítő, bimbózó és termőre forduló, majd elszáradó képzeteket mint Másik Fél t hordjuk magunkkal, ez a testet egyfajta domborzati tájként felfogva sajátos tektonikával bír: magaslatokkal és mélységekkel, barlangokkal, szakadékokkal, repedésekkel, patakokkal, kopár sivataggal vagy sűrűn burjánzó növényzettel tagolt. „Testében” mint valamiféle régészeti ásatások leletei fel-felbukkannak a múlt emlékeinek, maradványainak, torzóinak pompei maradványokat – hiányt – idéző alakzatainak együttese. A sajátos testtektonika a bőrfelület, az izomrendszer és a hússzövetek mind képzeteink alkotta, ruhaszerűen öltöztetnek fel, magunkra aggatjuk, ha tetszik, lepleznek és feltárnak, de a benső szakadás szöveteinket szétfeszítő „rombolásával” csontvázunkra szinte a Másik húsa kerül. A test vázrendszerét, ér- és ideghálózatát a robotszerűség szerkezetével, áramköreivel vizuálisan összecsúsztatva – a testi-lelki protézisek megfogalmazásával – egy köztes lét nek tetsző teret alkot, amelyben az ingoványos mocsárszerű indák szétkúsznak, mintegy megidézve a bomlást, pusztulást, és gúzsba kötik a „belső lényt”. Ezzel egyszerre az ellentettje is felrémlik, amikor a repedések közül élet sarjad. Mint a tavirózsa, vízililiom vagy lótusz, amely a keleti filozófiában az újjászületés, megújulás szimbóluma, a lélek fejlődésének, szellemi ébredésének, a megtisztulásnak a jelképe, hiszen mélyen a mocsárban gyökerezik, szárával felfelé tör, nagy leveleivel felfekszik a víz felszínére, és virágait hajnalban tökéletesen tisztán bontja. Az a bizonyos alak bármennyire is komponenseire hullott, sújtott is legyen, míg teljesen és végérvényesen csontvázzá nem enyészik, vagy robottá, gépivé nem válik, addig a legvégsőkig, féltve őrzött, őrlángként pislogó életszikra a sajátja, nevezzük azt lélek nek, ember ségnek. Pőrén elénk állva üres tekintetébe nem a Másik égett-e bele, aki önmaga? Fejét kinek a vállára vagy ölébe hajthatja, kereső, kapaszkodó keze kinek a kezében pihenhet meg, amikor minden önmagába fordul át? A szimbolikus – kapcsolatteremtés lehetőségét és minőségét jelentő – területek, mint a szem (akár a „harmadik szem”), a száj, a karok, de a bordakosár védelme alatt megbújó szívzóna kitüntetett jelentőségű. A legintimebb és személyesebb lélekjegyek. A megnyitott szájon át közlekedik a lélek, tartják, s miközben a leglényegesebb a lélegzethez jutás éltető momentuma, a légüres térben a mozzanat inkább mintegy a Másik általi bekebeleződésbe torkollik. A gerinc Kundalini-kígyót idéző görbéje vagy a megnyúzott Marsyas alakja is felidéződhet bennünk, de a mitikus közeg morális többlettel bíró, szellemi síkot aktivizáló, de eltávolító szimbolikus áttétele nélkül inkább a kegyetlenül emberit, a megrázó tragikum miatti szívszorító empátiát érezzük – az egyediben ráismerve az Ember re, s ezáltal közösséget vállalva. A megtörődött test már-már vezeklő lecsupaszítása a lábunk elé helyezett meggyötört lélek, s az emberség
