Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Murányi Sándor Olivér: Zajban csend
80 sítettek, ugyanis mögöttünk is jött egy rendőrségi autó, benn a sír körül, a temetőben is őgyelegtek milicisták. Szegény Áron, foroghat odalenn, hogy ilyen őrség áll a hantjánál.” 2 Ijesztő belegondolnom: a folyam, amelyen ébredtem, megannyi magyar művészt látott szárnyalni Európán át Amerikáig és vissza, majd aláhanyatlani, reményvesztetten, mint pócsmegyeri udvaromon a levágott szárnyú fácánjaim, amelyek azért nem tudnak elrepülni, hogy szépségükben gyönyörködhessem. Jön-e még egy korosztály, amely a lezuhant alkotói pályák műveiben gyönyörködik? Vagy marad a Facebook? Van-e értelme ennek az egész tipródásnak? Válasz helyett megiszom a kávém, magam mellé veszem Jágót és Ankát, a két weimari vizslát, hogy lemenjünk a partra. Ők is össze lehetnek zavarodva. Hol medvenyomon haladnak a Görgényi-havasokban, hol vadkacsákra vadásznak a Duna közepén. Ideig-óráig kötünk össze két területet, amit elszakított egymástól a történelem. Mindenütt otthon vagyunk, tehát sehol. Látjuk a két hely előnyeit és visszásságait. Amikor a Budapestről érkezett, Pócsmegyeren nyaraló állatvédő megszólít, hogy megfigyelt, túl sokszor vannak pórázon a kutyáim, túl szűk a kenneljük és túl soványak, be fog perelni a fővárosi bíróságon emiatt, próbálom nyugtatni: – Jágó az egyetlen eb Magyarországon, amely összeszagolt egy szabad medveboccsal a régi Magyarország területén. – A zöld vénasszony kíváncsian felhúzza szemöldökét, majd megjegyzi: – Cserében tartja fogságban? – De hát most is a partra szalad! – érvelek, miközben azt kérdem magamtól: – Vajon csak a két táj különbözik egymástól? Vagy az emberek is? Séra nagyanyámat már negyven és negyvennégy közt románozták le Budapesten. Én meghagytam Döme medvésző autóm rendszámát románnak, így engem is románoznak itt néha. Nem bánt. Mosolygok. Minek megmagyarázni, hogy a vád alapján Arany is, Ady is, Kányádi is román költő, nagyapámról pedig kétszer mondott le a Magyar Állam. Továbbhaladok ilyenkor, és azt nézem, ami jó ezen a helyen: a fák alatt fodrozódó nagy vizet, amelyen billegve haladnak át a weimaranerek által árgus szemekkel figyelt vadkacsák. A kőgátat, ahol még reménykedem, hogy egyszer mégiscsak nagy halat fogok. A part menti friss füvet, amelyben olyan jó elterülni nyári délutánokon. A Duna belső ritmusát, amelyet se a Göd felől száguldó vonatok, se a tizenegyesen suhanó autók nem tudnak megtörni. Hallgatózom. Itt a zajban is csend van. Elképesztő figyelni, ahogy a folyam mindentől és mindenkitől függetlenül éli a maga életét. Szerencsés lehetek, hogy ma reggel is a közepén ébredtem. Félresikerült paraszt vagyok, de elismerem: valamit tudtak a királyok. 2 uo. 70., 469.
