Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kötter Tamás: Ha kell, puskatussal; Nincs kegyelem
44 Mintha tört üvegen jártak volna, a fagyott hó úgy recsegett a menekülő katonák lábai alatt. – Állj! Mindenki álljon meg! Vissza! – kiáltott rá Molnár a futó katonákra. Meg se hallották. Galléron ragadta az egyiket, de az kitépte magát a szorításból, és rohant tovább. Molnár erejéből ennyire futotta. Mint valami fertőző kór, úgy ragadt át rá egyik pillanatról a másikra a félelem. Elhagyta minden ereje, és tehetetlenül tűrte, hogy a vakon menekülők árja magával sodorja. Megriasztott csordaként, egymást taposva, a robbanások keltette és az égő szalmatetőkből áradó fojtogató füstben fuldokolva rohantak nyugat felé. Egy patakmeder felett átívelő fahídon lelassult és összetorlódott a tömeg. Hirtelen nagy kaliberű akna csapódott be mellettük. Néhány embert a földre tepert vagy elsodort a légnyomás; Molnárt a robbanás ereje a hídfőről a mélybe dobta. A patak medre hóval volt tele; a főhadnagy teste áttörte a fagyott kérget, de a sűrű fehérség felfogta a zuhanást. Fél óra is eltelhetett, mire magához tért az ájulásból. Meglepte a csend, az egész vonalon hallgattak a fegyverek. Néha-néha recsegve letört egy ág, ha már nem bírta cipelni a ráfagyott hó súlyát. Semmi sem mozdult, puha némaság ülte meg a tájat. Molnárt páni félelem fogta el a gondolatra, hogy az oroszok már a patakmedren túl járva üldözik a századot, s ő a vonalaik mögött rekedt. Elővette a pisztolyát, bár tudta, hogy nem sokra megy vele, ha egy orosz járőr rátalál. Hamarosan a fagyott hó apró reccsenéseire lett figyelmes: valaki óvatos léptekkel közeledett felé. Kibiztosította a fegyverét, és hátát a patakmeder hófalának vetve célra tartott az egyre erősödő hang irányába. A katona magyar egyenruhát viselt, és Molnár megkönnyebbülve engedte le a pisztolyát. – Hová mész? – szólította meg a főhadnagy, de a katona nem válaszolt. Rá se nézett, tekintetét egy távoli, láthatatlan pontra függesztve lépkedett tovább, mint egy felhúzott játékkatona. Nyilván sokkot kapott, gondolta a főhadnagy, és amikor a katona mellé ért, egyik kezével felnyúlt, és az övénél fogva lerántotta maga mellé. A Molnárral nagyjából egyidős férfi krétafehér, borostás arcát mély barázdák szabdalták, a szeme élettelenül meredt a főhadnagyra, szája széléről nyál csorgott. – Hogy hívnak? – kérdezte Molnár. – Most nem fontos, hogy mi a nevem – felelte a katona síron túli, már-már nem is emberi hangon. – Az apám mindig is úgy hívott: kiskatonám. De most már felnőttem, és igazi katona lettem. Van fegyverem, sisakom, szép egyenruhám. És nem félek ezektől, akik jönnek. Nem olyan katonák, mint mi, csak ködvitézek, akik ködlobogókat hordoznak és ködhajókra szállnak. Hallom már a hajókürtök szavát, az anyák jajkiáltását. Azt jajongják, hogy nem szülnek többé fiúkat. Hallja, főhadnagy úr! Nem születnek fiúk, nem lesz több háború! Menjünk innen, menjünk haza! Vágtassunk táltos paripákon nyugat felé, ahová nem érnek el a ködvitézek, és teli torokból énekeljük: Vágtatunk már haza… – Nem lenne szabad ilyeneket beszélned, de még gondolnod sem lenne szabad ilyesmire – csitította Molnár a katonát. – Ezért akár agyon is lőhetnek. – Nincs itt senki, aki agyonlőhetne bennünket – nevetett fel a katona. – Hát nem látja, főhadnagy úr, többé nem jön ide már senki, innen mindenki csak
