Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Pikó András Gáspár: Magát emésztő, szikár alak (Keszthelyi Rezső: Magányt ragyogni)
127 utolsó két kötetre – főként a válogatott és új verseket tartalmazó, 2015-ös Emlék kert re – hatványozottan igaz ez. Emellett persze egyenértékű értelmezés lehet akár a „folyamatos tatarozás” 10 Füst Milán-i gesztusa, akár a komolyzenei szekvencia-forma általi ihletettség 11 , vagy akár a szavak, mondatok, a költészet fizikai (vizuális, akusztikai etc. jelleggel bíró) vagy szintaktikai-szemantikai építőköveinek (meditációs) tárggyá, témává emelése is – viszont a legfőbb koncepciózus szándékot az időbeliség vonatkozásában látom. Ezért is jó, hogy megjelent a kötet: noha az ismétlésekről egy szinten túl lefoszlik a vertikális többlettartalom, és elkezdenek aura helyett papírszagot kapni, a Keszthelyi-életmű ezen aspektusát igazán az egy könyvben való térbeli létezés teljesíti ki. Érdekes tanulsága egy ennyire az időbeliség ellenében megírt életműnek, hogy a magyar líra XX. századi alakulástörténetét milyen szervesnek és szükségszerűnek tudja láttatni: Keszthelyi a korszak költészetének azon mélyáramába – vagy tetszés szerint: perifériájára – sorolható, amelyben többek között Kondor Béla, Fodor Ákos, Csajka Gábor Cyprian alkottak – Weöres, Tandori, Pilinszky, Juhász Ferenc, rajtuk kívül és keresztül főként T. S. Eliot és Wystan Hugh Auden, az említett francia posztszürrealisták, alkalmanként a keleti versformák és filozófia, valamint az általában vett avantgárd és neoavantgárd hatásaiból kiindulva. Viszont a narratív szabadvers, vagy a szürrealisztikus képiség ilyetén használata révén a Tandori-, vagy akár Zalán Tibor-hatással egyenlő mértékben azonosítható be – tudva vagy akaratlanul – Szijj Ferenc kilencvenes-kétezres évekbeli költészetének előképeként is. Szijj pedig többek között a Telep-csoport alkotóinak is egyik legjelentősebb hatása. Ennyiben Keszthelyi a slam poetry-n inneni kortárs magyar költészetnek fontos – ismeretlensége miatt valószínűleg csak mélystruktúrában kimutatható, jórészt tudattalan – elődjeként tűnik fel. Essen még szó a kisprózáról: a Magánbeszéd darabjaiban (a „Kafka kezdőknek” hatást keltő Ősszel kivételével) a versek eszmeiségének prózaformára applikált kibontását kapjuk – és részben a versek formaiságának is, hiszen a Jagdish–Chiara házaspárral folytatott korrespondencia, levelezés, a közös emlékeken merengés az aszimptot. Bíborka-verseinek vonalát viszik tovább, olyannyira, hogy a prózai megvalósítás voltaképpen részletkérdés. A szintén beszédes című Öntalálkozó – András Sándor által tökéletesen „esszéisztikus dialógus”-ként meghatározott 12 – darabjai az ekkorra már tényleg megkopott fényű nosztalgikus futamok mellett különös új funkciót hoznak be: a narrátor és H. beszélgetése egyfajta filozófiai, eszmetörténeti, poétikaelméleti tárlaton vezeti végig az olvasót, ahol az egy-egy velős bekezdésben összefoglalt eszmék, irányzatok, művek – Platóntól a kanti esztétikán át Roland Barthes jel-képzetéig és tovább – néha szó szerint átvett idézeteket is tartalmaznak az eredetijükből. És nem utolsósorban: vannak tényleges eredetik, a kötet elején és végén például Hugo von Hoffmansthal két verse, közben számos másik – külföldi – szerző versbetétei, az előzéklapon tételesen felsorolva a fordítókkal együtt: láthatóan saját szellemi-művészi világképével, fejlődéstörténetével való számvetés, összegzés ez, de pont a személyesség ezen szintje miatt objektíve értékelhetetlen. Mintha egy kevésbé szuggesztív Hamvas Béla-esszé eszmefuttatásai keverednének a Karnevál öniróniájának szelídített változatával – ezt többek között hirtelen be-bedobott gyereknyelvi és szlengszavak hivatottak hordozni. A Keszthelyi-életmű bűvkörében élőknek nyilván megejtő olvasmány, a kívülről érkező számára viszont egyszerűen túl sok a „hol van a szél, amikor nem fúj” típusú gondolatmenet. 10 Báthori Csaba „Magányt ragyogni…” 476. 11 Megjegyzendő: Keszthelyi nagyra tartotta az e forma által szintén termékenyen megihletett Borbély Szilárdot. 12 András Sándor „Keszthelyi Rezső költészetéről” , Parnasszus 3. sz. (2017), 35–44., 37.
