Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Bertha Zoltán: Tanító és intő költői sorstörténelem (Kovács István: Shakespeare a Corvin közben)
122 eszményeket és a realitásokat, pontosabban felmutatja a szellemi magasságszférákat, miközben láttatja a valóságos romlás elkeserítő mélységperspektíváit, s a kisebbségi zsugorodás szörnyű negatív távlatait is – s megint a fotografikus filmszerűség hasonlataival. (Az illúziótlan „tárgyilagosság drámaiságával” – ahogyan Görömbei András jellemezte ezt.) Demonstrálva a katasztrófát: „Újkori rémfilmet forgattak / a hatalom folytonosságának bizonyítékaként / örök életű Drakuláról” ( Próbatétel ); ugyanakkor a helytállás reménységét az időtlenséggel határos hitben és közösségben: „Úgy állt ott, / mint vásári fényképész / harmonikás dobozmasinája előtt / állt régen a megilletődött ember... / Mintegy véletlen / szólítottam meg őt / az anyanyelv kifosztott peremvidékén. (…) A közösen ragozott létigében / azóta érzem / a lélek lüktető vízjeleit – / jelen időben és többes számban. (…) Az egésznél maholnap / már fontosabb a részlet / létünk közös arcképcsarnokában” ( A lélek vízjelei ). „Imádkozni nagymamám tanított, / Befektetve ‘a testi koporsóba’. / Féltem. Ő halt meg. S mindazok, kiket / Családi képén láttam egy csokorban” – hangzik a Töredék az árvaságról című versből. Rebbenő érzékenység hangolja ezeket a konfessziókat; sorsra, emberminőségre, titokra, idő-misztériumra ( „Az idő / kerengője beláthatatlan. / Kikövezett körforgás... / Örvénylés-monumentum... / Eredj, amerre látsz...” – Terméskövek avagy a teremtés kövei ). A virrasztó, sorsvigyázó, körbetekintő költő magatartása, ars poeticája mindez. Az „életfogytig tartó / jelen idő kísértete” a társunk, de befelé és fölfelé nézve, hallgatózva bizton kinyílik, ami a létezésben és a létezésen túl is felfoghatatlan: „Nyisd ki kapud, a magadba-zártat... / Hagyd imádkozni a zarándokot. / A kerengőben eltűnődve szállnak / a fénylő gregorián dallamok” ( Virrasztás egy altemplomban ). Így lesz pátosz nélkül is szívszorítóvá a „testamentum”-szándékú kötetzáró költemény is ( A be nem telt idő ) – az evilági életidő, a megmaradás szinte himnikus áhítatát kottázva, esdekelve, hogy soha ne hagyjuk elveszni, fiatalon, öregen, mártírként, örök kiszolgáltatottként senki fia nemzet- és embertársunkat: „Simítgasd ki a szárnyas kezekből / kihullott legendát, / ne csak a tenyértől szöghelyeset. / És felebarátaidat, / akik megrendülésedtől / életre kelnek, / ne engedd újra / szószékre – világmegváltónak, / máglyára – hitvitázónak, / virághantos vesztőhellyé / géppuskázható köztérre – tüntetőnek, / harctérre – hősnek, / árvaházba – megalázottnak, / s a ki tudja, / miért és hová, / de végül mégiscsak elindított / halálvonatra – kitaszítottnak. (…) Száműzött álmaikat / folytassák jelen időben, / sziklának vetett háttal, / a be nem telt idő / habprémes hullámaitól / újra és újra betakartan – / még itt a Földön, / ha már-már odaát is.” Kovács István ekképpen felkavaró és drámai öneszmélésre hívó líravilágáról ma is érvényesek Kiss Ferenc ötödfélévtizede elvégzett elemzésének kongeniális meglátásai; a versek sziklaszilárd erkölcsi bátorságáról, bajlátó és bajvívó férfiasságáról, zord, vagy éppen üde, szelíd, gyöngéd tárgyiasságáról, páratlan szemérmességéről, a magyarság- és létezésélmények bensőséges áramáról, a személyiség prizmáin áttetsző, egyszersmind eredeti otthonos varázsukat is megtartó tájak, vidékek, országrészek metszetfinomságú költői képi formáiról, a „célja felé lejtő dikció ritmikai hangoltságáról” , a poétikai koherencia öröméről és veretességéről, a nyelvi megalkotottság különös zeneiségéről – „szavalható, mormolható, dúdolható” beszédmódozatáról. Hogy nála a nemzeti kérdésfelvetések ihletettsége egyúttal a kitágított hídépítő késztetésekkel és erudícióval ötvöződik. S a tragikummal szemben a „személyes, etikai és létérdekű vitalitás az ellenpont” – ahogyan pedig Görömbei András szögezte le. A létbe vetett és a történelemben gondolkodó ember a „halállal, a rombolással, a reménytelenséggel az életet,
