Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Bertha Zoltán: Tanító és intő költői sorstörténelem (Kovács István: Shakespeare a Corvin közben)
118 ellenére: / kegyelem? / érdem?” – Töprengés egy beszélgetés után .) Mennyi gyötrelem, szenvedésözön torlódik, halmozódik forradalmaink és szabadságharcaink leveretésében, a gyilkos háborúkban, a sokszoros trianoni országfeldaraboltatásban és szétszaggatottságban, a zaklatott, vészterhes menekülésekben, az örökös külső és belső száműzetésekben, a már Ady megsiratta szétszórattatásokban, a diktatúrák poklában, a szovjet megszállásban és leigázásban, ötvenhat vérbe fojtásában, a terror tombolásában, a vértanúság passiójában, a tönkrezilált nemzettudat romjai között, a határon túli kisebbségbe taszított magyarok „hungarocídiumában”. (A „feltámadásra és kárhozatra születés / dermesztő varázslatában” – Levélféle Jankovics Marcellnak .) A nemzeti sorstragédiák velőkbe ivódó rengetege gyűlik az emlékezetben, az idegekben, a lelkekben. ( „Lelkünk sebes, vagy sebhelyes, / s az lélegzetvételünk is” – Levél Utassy Józsefnek .) S itt a példázatos versekben pedig mindezeknek a szívbe markoló megjelenítése sokasodik, teljesedik jelképes magyar (és közép-európai) sorstükörré. És a felidézés a mementó-költemények bravúros, mesteri tömörségében élesedik. A lírai arányítás poétikai és hangnemi csodája zajlik: az érzékletes, szemléletes képek-képzetek, a gondolati-fogalmi helyzetmegnevezések, a kihagyásos, talányos, elliptikus sejtetések, filozofikus és emocionális sugallatképzések éppen úgy vegyülnek, éppen annyira egészítik ki egymást, hogy sem a túlságos érzelmi áradás, sem a lecsupaszító szenvtelenség nem borítja fel azt a kényes egyensúlyt, amelyet a különleges esztétikai-stiláris hatásformák együttesen alkotnak. Hogy a metszetszerűségükben is elégikus sugalmú pontos (és leginkább higgadt nyugalmú tudósítói, beszámolói, krónikási) leírások („vésetek”) előadásmódja és intonációja (Ekler Andrea szerint is „pontosan kidolgozott képi világa és mesterien felépített ritmusa”) éppen elégséges, de mégis megrázó szuggesztivitással közvetíthesse az alapvetően tragikus és drámai sorsesemények elhomályosíthatatlan és elhazudhatatlan jelentéstartalmait. („ Csak a fuldoklók látnak élesen ” – Álom a költészetről .) A kisebbségi magyarság elveszejtő felszámolásának, erőszakos asszimilációjának és megsemmisítésének a stációit például, textuálisan kimondatlanul is, hogy valójában kivel és mi történik (miközben ez nyilvánvaló a befogadói kontextusban is), és hiányos, tört mondatokba, nyelvtani igék nélküli jelnyelvi gesztusokba sűrítetten: „Előbb a regölést / aztán a regét // Előbb a földet / aztán az otthont // Előbb az iskolát / aztán a nyelvet // Előbb a fejfát / aztán a hitet // Előbb a jövőt / aztán a múltat // és / mindezt / egyszerre: / jelenidőben” ( Beolvasztás ). A betiltása egy népnek: maga a „lélekharangos” nemzethalál – és mindennemű identitáshalál. A természetes kontinuitás szétverése időben és térben. Ezért létkérdés a kollektív és kommunikatív emlékezetkultúra fenntartásának igénye, szüksége. Kovács István sajátosan egyéni, szuverén műfajú, cizellált embléma-verseket (s bennük telitalálatos szállóigéket) kijegecesítő költői geográfiájában egész Kárpát- medencei (és a rokonlelkű kelet-közép-európai kisnépi, főként lengyelföldi) térképek rajzolódnak, tájak, falvak, városok, példa-emberek lakta és nemesítette szülőföldekkel, s minden időket átölelő intelmekkel, üzenetekkel. A balladatermő erdélyi vidékeken, az „ágyúöntők földjén” a történelmi hősök ellenséges, „országrontó seregek elé / döfik kardjukat” , őrzik a hitet, ha ágyúba öntve is, mert „szent ez a föld, / a folyó, / hegyek ölébe ejtett glóriában / a tó, / templom falán a Király, / s a nép, / az örökzöldnyelvű, / életadó” , mely e földből vétetett s rajta örökbecsű kultúrát épített.
