Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Bertha Zoltán: Tanító és intő költői sorstörténelem (Kovács István: Shakespeare a Corvin közben)
116 Bertha Zoltán Tanító és intő költői sorstörténelem Kovács István: Shakespeare a Corvin közben Kovács István a magyar nemzeti sorsköltészet folytonosságát biztosító szellemiség egyik legkiemelkedőbb kortárs letéteményese. Ha végigtekintünk a Nagy Lászlóék költői forradalmától a Hetek, a Kilencek, majd Nagy Gáspárék, Baka Istvánék, Pintér Lajosék, Döbrentei Kornélék jellemezte törekvésekig zajló irodalomtörténeti folyamatokon: az irodalmi nemzet legnemesebb közösségi önismereti és személyes lelkiismereti kifejezésmódjainak az összekapcsolódó szemléleti jellegzetességei mellett a legváltozatosabban megélénkülő esztétikai formahagyományok tárulhatnak elénk. A hiteles sorsbeszéd élő erkölcsi tradíciók és megújuló versalkatok önkiteljesítő gazdagságában bontakozik és árad tovább, napjainkban is avulhatatlan érvényességgel. Egyéni és kollektív időtudat, súlyos egzisztenciális mulandóságélmény, az örökös veszélyeztetettségnek kitett emlékhelyek ( „lieux de mémoire”; „zarándoklat a kápolnáig, / hogy minden lépésünk / történelmi emlékhely legyen” – Hóhegy ) léttanúsító vonzalma: emlékezet és történelem életmeghatározó érzelmi, intellektuális jelentősége telíti Kovács István minden költeményét is. A sorsproblémák rengetegét görgető „idő súlya” nehezíti a megszólalást is, amely kálváriás terhekkel rakottan még feszültebben, még intenzívebben fejezi ki a levetkőzhetetlen historikus gondtapasztalatok lényegét ( „Keresztre feszített a szent ég, / fény a pléhpártás Krisztus arcán” – Félúton ; „szemtől szemben / a bennünk Uralkodóval” – Ikon ). A nyelvi és kulturális emlékezet az emberi létezés elidegeníthetetlen humán minőségét szavatolja, s ha sorvadásra ítéltetik: az élhető világ fordul ki magából. „Súlyosak / az anyanyelven szóló sírkövek, / ha ráomlik a nyelvi Bábel. // Súlyosak / az erődtemplomok ledöntött falai / s a kifordult szőlőtövek” – halljuk Az idő súlya című versből a pusztulás rémét az elháríthatatlanul felelősségteli észrevétel és ténymegállapítás szikár-szilárd moralitásával ellenpontozó kijelentések ugyancsak súlyos szavát. (S hogy a „lét: bomló emlékezet” – Összegzés .) Az apokaliptikus fenyegetettség a tömör helyzetjelentések hátborzongató sűrűségében és súlyosszavúságában tárul elénk. Riasztó látlelet és igéző igazmondás torokszorító kettősségében. A művészi igazságbeszéd visszafogott szenvedélyű, kigyöngyözötté csiszolt, látványt, hatást, tanulságot, intelmet kivételes koncentrációval összefogott, kikristályosított mondataiban. A fojtogató légkört folyamatosan, szakadatlanul sugározva. Hiszen a könyörtelenül múló idő szorításában vergődünk mindahányan. Megállítása reménytelen, a profán és szakrális jeleket adó és hagyó éthosz példaállító törekvései azonban segítheti az életben maradást,
