Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - „Világéletemben szabad ember voltam…” (Apáti-Tóth Sándorral Rigó Róbert beszélget)
89 „Világéletemben szabad ember voltam…” Apáti-Tóth Sándorral Rigó Róbert beszélget – 1948-ban születtél, és elég korán belekerültél a fotós világba, édesapád, Tóth István fotóművész és a Ceglédi Fotóklub révén. Nagyon fiatalon, ha jól emlékszem, tizenhat éves korodban már nemzetközi kiállításon is szerepeltek a képeid. Édesapád révén egyértelmű, hogy sokféle hatás ért téged a fotográfia irányából, de mégiscsak kellett ehhez valamiféle személyes, belső elkötelezettség, utánajárás, indíttatás. Hogyan kezdődött a fotográfia iránti érdeklődésed? – Hatéves koromban kaptam az első fényképezőgépemet, egy Altissa boxot, azóta is szeretnék egy ilyen masinát szerezni, hogy meglegyen az első gépem egy példánya. Nos, ez a kis doboz komoly veszélyforrássá vált az életemben. Nekem valamitől erős vonzalmam volt a kiélezett, életveszélyes szituációkhoz, csoda, hogy a mai napig nagyobb gond nélkül megúsztam. Apámat városszerte minden második ember ismerte, tehát a kisfiát is. Számtalan alkalommal az ismerősök riasztották atyámat, hogy „mentse meg az életemet”, így történt ez egy május 1-jei felvonuláson is, amikor a földön, a kockaköveken fekve fényképeztem az ott parádézó lovakat. Máskor egy városi motorversenyen a fényképezőgépemmel egy halálkanyarban annál a villanypóznánál álltam, ami körbe volt fogva zsákokkal meg szalmabálákkal, és onnan fotografáltam. A későbbiekben ez az extrém helyzetek és látványok iránti vonzalmam, már ami a fotog ráfiát illeti, eltűnt az életemből, és sokkal inkább egyféle filozofikus, a belső világ mozgására, törvényeire figyelő látásmód lett az, ami jellemzővé vált a munkáimra. Visszatérve még 16 éves koromra, akkor a Ceglédi Fotóklubbal valóban remek sikereket értünk el, számos nemzetközi kiállításon fogadták el fotóimat. Gyönyörű Tóth István-képeket készítettem, hibátlan Tóth István-kompozíciókat, Tóth István-megvilágítással, úgyhogy apám képei között nyugodtan elmehettek volna. Az nem volt kétséges, hogy valamiféle tehetség van bennem. Ám volt még egy másik adottságom is, hogy fölismertem ennek az apai útnak a járhatatlanságát, az, hogy én ifjabb Tóth Istvánként még 60 éves koromban is Tóth István-képeket készítsek, az számomra nem lehetett perspektíva. Más karakterű ember vagyok, másként látom a világot, ez nem volt járható út. Meg kellett találnom a saját hangomat. – Ez körülbelül mikor volt? – A felismerés 18 éves korom körül történt, a mai napig el-elcsodálkozom ezen. Akkor elkezdtem más utakon is próbálkozni, mert nagyon erős közlé-
