Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - „Vannak vidékek legbelül” (Némethi András professzorral Staar Gyula beszélget)
86 – Akkor most hallgasd meg két híres ember véleményét a becsvágyról. Nemrég írtam ki magamnak ezeket. A nagy matematikus, Godfrey Harold Hardy szerint: „Az ember elsőrendű kötelessége – egy fiatal emberé mindenképp –, hogy becsvágyó legyen. A becsvágy nemes szenvedély, amely megengedett módon is sokféle formát ölthet… A világ majdnem minden kiemelkedő teljesítményének a becsvágy volt a hajtóereje…” A neves genetikus és rákkutató, Klein György pedig így vélekedett: „A sikerközpontúság a legtöbb embert megfertőzi. Mint folyékony parafin a gyertya lángjából, úgy csepeg le lelkünk fehér papírjára… A sikerközpontúság beszennyezi a levegőt, amit beszívunk. Ahol sikerközpontúság uralkodik, ott sikerközpontúság uralkodik. Érezni a kézfogásban, látszik a mosolyokon, megszínez minden kérdést és választ, felbukkan a legtöbb asszociációban és disszociációban. Áthatja a barátságot és a szerelmet. Súlyos esetben elállhatja az útját minden más gondolatnak.” Most akkor mi az igazság? – Azt hiszem, mindkét vélekedésben nagy igazság van. Önmaga lelkében mindkettőt megtapasztalja az ember. Az már minden bizonnyal nevelés vagy habitus kérdése, hogy a kettő között hol állunk. Abban Hardynak igaza van, hogy a kiemelkedő eredmény eléréséhez szükségünk van a sikerre vágyás hajtóerejére. Miként a sportban, úgy a tudományban is rengeteg munkával kell megküzdeni a sikerért. Mindez akkor válik károssá, ha a kapcsolataink kárára történik , ha a saját személyünk szeretete és hatalmunk megtartása válik fontossá, erősödik fel. Tény, hogy egy szint fölött, ha az ember a csúcson szeretne maradni, nehéz megtalálni az egyensúlyt. Egyensúly nélkül pedig sérül az emberi élet minősége. A túlzott ambíció vagy önimádás oda vezethet, hogy egy idő múlva már a saját valós helyzetünket sem tudjuk megítélni a környezetünkben. A világot járva sokszor találkoztam törtető, egoista emberrel, aki igyekezett magának kisajátítani a sikert, a hatalmat, a pozícióbeli lehetőségeket. Ők nem tudják elviselni , ha valaki felnő mellettük, ha valaki túlnő rajtuk. Pedig pont azt kellene a lényegnek tekinteni, hogy azon munkálkodjunk, a fiatalok túlnőjenek rajtunk. Én m indig is igyekeztem megosztani az ötleteimet, a tudásomat a környezetemmel, a diákjaimmal. Igaz, folyamatosan mozgatom is őket, buzdítom a munkára: itt egy égető feladat, muszáj ezt nekünk megoldanunk, miénk legyen a siker! Remélem, ez a buzdító akarat olyan hiúság, amit a Jóisten is megbocsájt. – Kaptál valakitől olyan tanácsot, amit egy életre megfogadtál, amit máig magadban hordozol? – Apám kevés mondata, vagy akár el nem mondott mondatai most is bennem élnek. Ahogy öregszem, őseim, nagyapáim, nagyanyáim mozdulatai, életjelenetei egyre többször előtörnek, lehet, hogy csak most kezdem igazán megérteni azokat, megérteni őket. Ma pedig, furcsamód, úgy, ahogy egykor az apám mondatai, most a felnövő fiaim é i is belém vésődnek. Már beszéltem több matematikusról, akik néha tanácsokkal láttak el. Szeretném még megemlíteni Pierre Milman nevét is, nála többször jártam Torontóban. Találkozásaink, beszélgetéseink számomra nagy matematikai és emberi élményt jelentettek. Nála tapasztaltam meg leginkább a minden féltékenység nélküli nyitottságot. – A tudományterület, amit művelsz, formálta-e a jellemedet? – Biztosan formálta. – Miképpen? – Alázatosságra tanított. Igaz, ezt még mindig lehetne gyakorolnom, jó sokat.
