Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - „Vannak vidékek legbelül” (Némethi András professzorral Staar Gyula beszélget)
78 – Milyen volt az életed a bukaresti egyetemen? – Az egyetem kollégiumában laktam, s bár én nem vettem észre, de pár nyitottabb szemmel járó társam felvilágosított arról, hogy állandó megfigyelés alatt állok, jelentenek róla m. Mit jelenthettek, nem tudom, mert bár megvolt a véleményem a történésekről Ceaușescu idejében, de nem fecsegtem, a matematikába fektettem minden energiámat, annak éltem. Bukarestben sok jó emberrel találkoztam, a román matematikusképzéstől megkaptam, amit csak adhattak: a legtöbbet, a csúcsot. Egyetemi éveimre ezért jó érzéssel gondolok vissza. – A matematikus szakon hányan tanultatok? – Sokan, vagy kétszázan, mert négy évig együtt tanultunk a tanár szakosokkal. De az a mag, amely azelőtt együtt olimpiázott, együtt maradt, közösen dolgoztunk tovább. Az első évtől figyeltek ránk a tanáraink, külön szakköröket tartottak, különórákra jártunk hozzájuk. Az akadémiai intézetben dolgozó fiatal matematikusok is tovább foglalkoztak velünk. Ekkorra már a bukaresti Román Tudományos Akadémia matematikai kutatóintézetét Ceaușescu megszüntette. Lánya, Zoia Ceaușescu vezetésével megmaradt egy kisebb csoport a repülőgépgyár keretében, ott vészelték át ezt a nehéz periódust. Mindenesetre, az egyetem és a kutatóintézet matematikusai hihetetlen erőfeszítéseket tettek a tehetséges diákok kinevelésében, megmentésében. Tudatosan feltérképezték, kiben milyen tehetség rejlik, és szétosztották egymás között, aszerint, hogy ki mi iránt fogékony, és külön foglalkoztak velük. – Hogyan derült ki, hogy te a matematika mely részéhez vonzódsz? – Az elején mindent tanultam. Szerettem, jó volt. Nagyon jó tanáraink voltak, jól kezeltek minket, sokat segítettek. Az egyik írásbeli vizsgán azt a feladatot kaptuk, hogy egy függvényről be kellett bizonyítani, hogy Lebesgue-integrálható. Nekem sehogyan sem jött ki. Ott t öprengve aztán rájöttem, hogy amit kérnek, annak éppen az ellenkezője igaz. Leírtam, és beadtam ennek a bizonyítását. – Kicsit rizikós dolog. – Veszélyes helyzet, mert lehet, hogy tévedek. Ugyanakkor az is veszélyes lehet, ha igazam van, s akkor ha a tanárnak nagy az eg ója, ezt rossz néven veszi. Szóval, kissé feszengtem, amíg az eredményre és a rá következő szóbelire vártunk. Aztán egyszer csak behívott magához a tanár: Némethi, gyere, mondd el, hogyan gondoltad! Elmagyaráztam, elfogadta. – Meglehet, tudatosan adta nektek így ezt a feladatot, ki jön rá, hogy nem igaz az állítás. – Nem, nem, ő azt hitte, hogy így igaz. Jó tanár volt, de ott valamit elnézett. Hasonló esetek után még jobban figyeltek az emberre. Végül az egyetemen Costache Teleman irányítása alá kerültem, aki a geometria, a differenciálgeometria és az algebrai topológia professzora volt, hihetetlenül jó matematikus és egyenes ember. Az akkori Romániában ő nem volt politikailag megfelelő káder, néhány évig az egyetemről is eltávolították. Teleman harmadéveseknek tartott differenciálgeometriai előadásaira már másodéves koromban eljártam, és az utána következő két évben is, mert az anyagot mindig másképp adta elő. Valójában a nálam két évvel fiatalabb fiának beszélt, akiből azóta híres matematikus lett. Nagyon sokat tanultam Teleman professzortól, jártam hozzá algebrai topológia olvasókurzusra is, amiben elég ügyesen haladtam. Egy cikkemet is segített megjelentetni, átnézte, javítgatta. Negyedév végén nála írtam a szakdolgozatomat algebrai topológiából. Azelőtt minden egyetemnél volt egy ötödik év,
