Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Fekete J. József: Halott vajdaságiakat olvasva I–II. (Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva)
119 Fekete J. József Halott vajdaságiakat olvasva I–II. Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva (Versek, átköltések, másolatok) Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasv a című kötetei a Trianon utáni magyar irodalom vajdasági vezére, Szenteleky Kornél (1893–1933) által tapasztalt szellemi-kulturális miliő felvetésére alapoznak, a hely szellemére Fenyvesi szerint is a „megölő közöny” és az „elegáns sajnálkozó gesztus” jellemző, a táj meghatározói pedig a „Fényük hunyt házak. / Néptelen falvak. / Hálóban alvó pókok.” Így lehetett 1920-ban is, így van ma is a Délvidéken, ahol mintha szinte minden inkább csak úgy magától lett volna, minthogy valami nagy akarások és nekifeszülések mentén jött volna létre bármi is. Valóban olyan finom homokot szór az idő a múltra, hogy szürkévé és egyneművé, unalmassá és érdektelenné sivatagosodnak egykori életek a minduntalan pergéssel szitáló percek alatt? Meglehet, de az is kétségtelen, hogy a múlt, a történelem a saját koruk idején hús-vér, eleven emberek hétköznapjaiból és ünnepeiből, születéséből és halálából, küzdelmeiből és szerelmeiből, akarásaiból és kívánságaiból, adottságából és elbukásából, munkájából és tétlenségéből építette önmagát. Ami ma évszámnak, kornak, korszaknak tűnik, az valójában megannyi élet és sors szövevénye, létkacatok garmadája. Fenyvesi Ottó ezen kacatok közt bóklászva válogatott az egyéni sorsokba integrálódott emlékekből, hogy megidézhesse a halott délvidéki-vajdasági embereket, életüket, tetteiket, sorsukat, és a lírai emlékezés által cáfolja az akarat és a tett hiányát hirdető emlékezetet, hogy színesítse a lefojtottság nyomasztó szürkeségét, a minden elfogadásának, a mindenbe beletörődésnek a fárasztó, lélekölő monotóniáját. Ötven délvidéki sors megidézésére vállalkozott, ezek közül a Halott vajdaságiakat olvasva első könyve huszonkettőt ad közre, Csáth Gézától indulva, Juhász Erzsébetig érve. Az elsőt nyolc év után követő Második könyv tartalmazza az újabb 33 költeményt, miként később látjuk, a korábbinál nagyobb szórásban válogatva a megidézett szerzők között. Az 1918 és 2000 között a Vajdaságban élő és alkotó megjelenítettek közül többen a környező országokból települtek a Délvidékre, mások onnan költöztek át más országba, mint ahogy Fenyvesi Ottó is a Vajdaságból települt át Magyarországra. Verseket vitt magával, meg a halott vajdaságiak után maradt emlékkacatokat. Nem ereklyéket, hanem lomot, ami ugyanolyan versidegen időben keletkezett, mint amilyen versidegen időben írta Fenyvesi Ottó verssé az állandóan magában hordott szellemi-kulturális-történelmi-érzelmi limlomot. A halott vajdaságiakkal vállalt sorsazonosság kettős, történelmi-egyéni visszhangot várva veti fel alapkérdését: Érdemes volt-e? Élni, írni. Érdemes volt-e élni, tenni, akarni, elmenni, visszajönni, gyökeret verni „a kisebbségi magyar skizofréniában” (György Mátyás), „lenni itt-ott, mindenütt és sehol” (Milkó Izidor)