Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Mohai V. Lajos: Sebhelyek
45 szürkébbé válik. A szél száraz faleveleket és letört gallyakat kap föl, majd a villámfényes Égig dobálja ő ket. Az ablakok széleire összehajtogatott zsalukat ros zszul rögzítették, a pántok meglazultak, olykor megrángatja ő ket egy ismeretlen kéz, a kitámasztóvasak idegesen megcsikordulnak. A vihar egyre er ő szakosabban támad, belekap mindenbe, ami az útjába akad. Távolabb, az elemek lármájának jobban kitett széleken, az ágyásokat jelöl ő karók a veteményesek között szinte belesimulnak a förgetegbe. Duzzadtak a pajták bejáratát fed ő ponyvák, hiába védik deszkakerítések, a vászon recseg a súlyos teher alatt. Homok- és kavicsfelh ő söpör végig az udvaron. Elszabadul néhány itatóvödör az erő s széllökésekt ő l, és odacsapódik az istálló cementes falához. A kert végében kupacokban hóbálák álltak. Fél a hidegt ő l. Föl sem vet ő dik benne, hogy akárcsak egyszer is visszaforduljon a dombról, amely az egykori major maradványaihoz vezet. A felh ő k réseiben átsz ű r ő dik a Nap, világossága kíséri a lépteit. A patak fölötti elhagyott t églagyár épületcsonkjai meredezn ek a távolságtartó szürkeségben. Messzir ő l szakadozott hangok sz ű r ő dnek át a gazos földeken, távoli szélzúgás rázkódtatja meg a kerítéseket. A fák neszeit susogás töri meg, de nem az a tompa moraj, amelyet a szél visz föl a völgyben meghúzódó parasztportákról. Cs önd rakodik a kertekre, ismeretlen csönd. A deszkákból összeszögezett kapunál k ő darabokból kirakott beálló van lovas kocsiknak, innen murvába süppedt járda vezet a lépcs ő sorhoz; a mohos támfaltól a drótfonatú kerítés választotta el a gyümölcsöst az udvartól. Szerette magáénak ezt a képet. Itatóspapír Ezt abban a házban írom, ahová be akartam költözni. Akkor most beköltözöm. Az épület a Csiki-hegyek lábánál állt, nem messze a k ő görget ő szikláktól, a települést átszel ő m űúttól számított harmadik házsorban, a hegyoldal fölső részéhez tapadva. Lassú volt a járás odáig. A meredek, bazaltkövekkel kikövezett ösvény próbára tette a lábat, a járást hirtelen bukkanók, gazos, kikerülhetetlen árkok törték meg. Annak is tartogatott meglepetést, aki naponta közlekedett rajta. Én pedig jöttömben és mentemben kétszer megtettem az utat a buszmegálló és a ház között. Jobbra kellett elindulnom, amikor a templom el ő tt lekászálódtam a buszról; a járm ű ebben a megállóban mindig kiürült. Eltelt kis id ő , talán néhány hónap is, amíg rájöttem, hogy a falusi ő slakók képtelenek elfogadni a településen bekövetkezett változásokat. Ennek egyik jeleként ma is úgy tesznek, mintha ez a tér megmaradt volna a pesti busz végállomásának, ahol muszáj mindenkinek lecihel ő dnie, azoknak is, akik távol laktak innen; a megszokás nagy úr, gondoltam. De ahogy a szemük sarkából a „gyüttment” városi népeket méregették, arra következtettem, hogy nem akarnak közösködni az idetelepült idegenekkel.
