Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Tandori Dezső: Mégmár-i dalok (A fekete füzetből) (Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Tóth Ákos)
15 A szerkesztő utószava A fentebb olvasható versek Tandori Dezső irodalmi hagyatékának részét képezik. A verseket tartalmazó füzetet a szerző 2019. január 22-én postázta szerkesztőjének, jelen sorok írójának. A fekete filctollal írt verseket, versfogalmazványokat és hat lapnyi krétarajzot is magába foglaló füzet a Felplusztulás-leplusztulás címmel tervezett , következő Tandori-kötet anyagaihoz sorolható. A szerző egyértelmű, a füzettel együtt érkezett, illetve más alkalmakkor közölt megjegyzései értelmében a Felplusztulás-leplusztulás című könyv vegyes műfajú olvasnivalók gyűjteményeként képzelendő el, olyan összeállításként, melyben Tandori újab- ban legautentikusabbnak érzett megnyilvánulási formái: a rajz és a kevés szöveg jutnak majd fontos szerephez. A 2019 januárjában keletkezett versek (a kézirat lezárásának dátuma, az egyik kísérőlevél szerint: I. 20.) ciklusszerű elrendeződé- se és határozott kombinatorikus szándékról tanúskodó formája szintén arra látszik utalni, hogy Tandori megírásukkor „könyvben gondolkodott”, és olyan tartal mak közlésére, szakaszos megosztására vállalkozott itteni szövegeivel, melyek kevésbé feleltethetők meg a zárt vagy elzárkózó műegészhez kapcsolódó, értelmi-érzéki önállóságot hirdető vers kompozíciós szabályainak. Mindez nem jelenti azt, hogy a kéziratos füzet változatlan „bemásolására”, kötetbe iktatására számított volna. Ellenkezőleg, felhívja a levelekben megszólított szerkesztő figyelmét a szövegek bizonyos, maga által is észlelt jellemzőire, pl. a létrejött anyag sokféleségére, amire hivatkozva az itteni versek valamilyen logika szerint megvalósított átválogatását is javallja. Úgy tűnhet, hogy a kézirat mostani közlése, mely az elérhető filológiai hűség megcélzásával szeretne minél hívebb képet nyújtani a Tandori-műről, valamint annak keletkezéséről és világáról, fellelhető külső és belső kontextusairól, mintha ezt a szerzői kérést figyelmen kívül hagyva cselekedne. A hosszas mérlegelés eredményeként született, reményeink szerint a művet a lehető legkomplexebb alakban nyilvánossághoz segítő megoldás természetesen nem a szerkesztés – mindenkor, itt is – kötelező és tanácsolt fázisai alól menti fel a szöveg közlését, hanem a Tandori-mű megváltozott irodalomtörténeti státusára reagál. Míg ugyanis a magát, genezisét különben is gyakran dokumentáló – és e tudatos fél-készséget és megőrzött variabilitást azután a mű jellegadó stilisztikumaként megörökítő – Tandori-mű esetében a nyilvánosságra hozott és az előzetességeként szemlélhető (az olvasó részéről: feltételezhető) forma egybeesése a mű egyedi hatáseffektusainak egyikeként értelmeződik , és egy sajátos rekonstruáló olvasásmódot implikál, mely megképzi az írás „történetét”, addig a ránk maradt, de nem, vagy csak részben a nyilvánosságnak szánt dokumentumok a valódi előkészület és készület dramaturgiáját tartalmazz ák . S még egyszer emeljük ki: ha a kései Tandori-munkák esetében, főképpen a 2000-es évektől túlnyomóvá váló kézírásos közlések kapcsán nyilvánvalónak és hatékonynak is tűnik a mű keletkezésben lévő esztétikumának, egy paradox módon eltervezett folyamatszerűségnek a megfigyelése, nem érvényesíthetők az ottani eljárások, legalábbis automatikusan nem, a posztumusz Tandori-kéziratok ismerősnek
