Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
156 Virgule [törtjel]: a latin virgulá ból – kicsi pálca, a virgá ból: vessző, pálca. 41 Ráismerhetünk benne a Virgula Diviná ra – a varázsvesszőre, amellyel vizet vagy más értékes föld alatti anyagokat lehet találni, a pálcára, amely közvetít, vagy úgy tesz, mintha közvetítene a földi és az égi között. Ráismerhetünk benne (habár az etimológiai közösség vitatott) az antik költő, Vergilius [angolul Virgil – MB] nevére, Dante pokolbéli kalauzára. És ráismerhetünk egy különleges meteorológiai jelenség nevére, a „virga” felhőére, kedvenc időjárástípusom: csapadékfoszlányok lógnak a felhőről, de elpárolognak, mielőtt földet érnének. Eső, amely sosem képes átfogni az ég és a föld, az álom és a tábortűz között tátongó szakadékot; olyan verset jelöl, amely még vagy már nincs, vagy nem csupán aktuális; olyan jelenségek, melyek kudarca, hogy teljesen valódiak maradjanak, vagy azzá váljanak, lehetővé teszi, hogy a jelenségen túliból mutassanak meg valamit. A kiváló költők az aktuális költemény korlátait feszegetik, taktikusan lerombolják, vagy legalább felfüggesztik az aktualitást, olykor teljesen abbahagyják az írást, hogy hallgatásukért ünnepeljék őket; az igazán rettenetes költők rendkívüli kudarcuk által akaratlanul is megcsillantják a virtuálisban lakozó lehetőséget; az avantgárdok azért utálják a verseket, mert verseik nem válnak bombákká; a nosztalgiázók pedig azért utálják a költeményeket, mert nem képesek beteljesíteni, amit tétova, helytelen állításuk szerint korábban sikerült nekik. Különböző, egymással összefüggő igények összpontosulnak a „költészet” szavunkban – felfüggeszteni az időt, kimerevíteni gyönyörűen; kifejezni kisebbíthetetlen individualitásunkat oly módon, hogy az a közösség számára is jelentéses legyen, vagy, à la Whitman, a kisebbíthetetlen közösségiség jegyében az univerzalitás szintjét elérni, ami kevésbé személyes, inkább nemzeti technológiája; hogy a pénznél magasabb minőségű értékmérőre tegyen javaslatot. De ezekben az igényekben mind közös, hogy nincs olyan költemény, amely valaha is eleget tenne bármelyiknek. Az egyes költemények utálata ebből kifolyólag a Költészet ideájához való ragaszkodás gyakran ironikus, vagy éppen öntudatlan kifejezésévé válik, és e tekintetben a jeremiádok maguk is védőbeszéddé avanzsálnak. Bízom benne, hogy magától értetődik: összefoglalásom nem átfogó – a költemények számtalan ambíciónak képesek eleget tenni, kivéve az általam leírtaknak. Tényleg lehetnek viccesek, szeretettelik, vagy vigasztalhatnak, bátoríthatnak, inspirálhatnak adott hallgatóságot, adott időben; szerepük lehet egy közösség összekovácsolódásában; és így tovább. A Költészetről itt előadott történetemnek bevallott gyenge pontja, hogy kevés köze van a jó versek garmadájához; de annál többet foglalkozik a művészet igazán kitűnő, vagy igazán csapnivaló példáival. (És nem szeretnék úgy tenni, mintha tudnám, hol kezdődik vagy hol ér véget a művészet: egy másik esszében könnyedén megvizsgálható, hogy a hip-hop, a spoken word vagy más kreatív nyelvi képződmények miként problematizálják vagy kerülik meg az általam leírt ellentmondásokat.) De a történetem rávilágíthat arra a kitartó és talán elnémíthatatlan érzésre, hogy a jelen pillanatunk költeményei cserbenhagynak minket – legyen az a jelen időszámításunk előtt 380-ban, vagy 41 A magyar nyelvben a virga latin szóból a virgács szavunk honosodott meg. Értelemszerűen az eredeti szöveg etimologizálását magyarra átültetni nem lehet.
