Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
146 kedik minden hivatáson; Whitman nem köteleződhet el egyik vagy másik oldal mellett. E tekintetben fontos, hogy a polgárháború során ápolóként dolgozott: ápolja a betegeket, felismeri a(z északi, de csakúgy a déli) katonák emberségét, és imádja ezeket a történelmi alakokat, akik feláldozzák magukat a jövő uniójáért. De harcolni nem képes. A kérdést, hogy a költészet munka-e vagy kikapcsolódás (vagy valamiképpen mindkettő, vagy egyik sem), felteszik mind a költészet támadói, mind a védelmezői. Sidney szerint a költőké magas rangú munka, mivel a felséges eszményképeit alkotják meg – a költő ne az udvarnak dolgozzon, hanem arra tegyen javaslatot, mire törekedjen az udvar. A romantikusok számára, mint Shelley, a költészet akadályt gördít a materialista társadalom „számító” kapzsisága elé, alternatívát kínál a durva, elvakult haszonelvűség helyett; a költészet használata éppen ezért összefonódik saját haszontalanságával. (Shelley írása válasz Thomas Love Peacock A költészet négy korszaka című esszéjének állítására, miszerint ahogyan a civilizáció fejlődött, a költészetet joggal szorította ki a tudomány.) Éppen a költői mesterség ellentmondásosságából fakad – mert egyszerre több és kevesebb az a munkánál, hasznossága aszerint változik, mennyire nélkülözi a praktikus használhatóságot –, hogy szégyelljük és megvetjük a költői munkát. A „költészet”-nek alternatívát kell jelentenie avval a gazdasági értékrendszerrel szemben, melyben napról napra élünk, de az aktuális költemények nem képesek megképezni ezt az alternatívát. Ezért van az, hogyha egy költőnek azt mondják, „szerezz valami rendes munkát”, ismerős felszólítás a költészet utálóitól, az erőteljes és nagy hagyományra visszatekintő parancs: végezz végre tényleges munkát a virtuális helyett. (Ide kapcsolható az is, ahogyan a költők és nem költők egyaránt támadni szokták azokat a költőket, akik belépnek az akadémia világába, és tanárok lesznek: egyfelől ezzel már kiárusítod magad, túl közel van az igazi munkához – kapsz fizetést, van irodád [ha szerencséd van]; másfelől a kikapcsolódás vádja ismétlődik – az egyetem nem az „igazi világ”, ezek nem „igazi” munkaórák, lehetetlen lemérni, hogy valóban átadsz-e bármilyen képességet, és így tovább. A költőtanárra egyszerre neheztelnek azért, mert túl aktuális és túl virtuális a munkája.) A „költészet” szavunk olyan értéket jelöl, amelyet egyetlen vers nem képes felmutatni: az emberek értékét, a munka versus kikapcsolódás ellentétén túllépő emberi cselekvés értékét, a beárazás előtti vagy utáni értéket. Ebből következően azért utálják a költeményeket, mert a költészet eszményképét negatív megközelítéssel fejezik ki – melyben a képzeletünk olyan fokú uralásának vágya fejeződik ki, mellyel újraalkotható volna a társadalom –, vagy mert a puszta elgondolás is heves védekezésre készteti őket, hogy a sajátjukon kívül létezhet egy másik világ, egy másik értékrendszer. Az utóbbi esetében a költészet utálata némiképp reakciós képződmény: kifakadsz annak szimbóluma ellen, amit elnyomsz, úgy, mint a kreativitást, a közösséget, a nem „számító” értékrendszer iránti vágyat. A „költészet” egy olyan külső terrénum jelölőjévé válik, ahova a versek nem vihetnek el, de megéreztethetik, igaz, hiányként, igaz, kudarcosan. A kortárs költészetet érő támadásokat tehát a költészet keserű logikája részének kell tekintenünk, nem pedig elutasításnak. Ezért van az, hogy kulturális újságírók néhány évente hátborzongató vidámsággal jelentik be, hogy „a költészet halott”: képzelőerőnk,
