Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Ben Lerner: A költészet utálata (Mohácsi Balázs fordítása)
142 tegyél a Költészetről és a Költészetért úgy, hogy mindeközben nem vonatkoznak rád a költemények korlátai.) A probléma ezekkel a műalkotásokkal az, hogy bármennyire is találékonyak formailag, mégiscsak megmaradnak műalkotásoknak. Talán átrajzolják a művészet határvonalait, de nem törlik el a határokat; a bomba sohasem robban fel, a költemény költemény marad. És utálják ezt. Az avantgárd katonai metafora, amely elfeledkezik saját metaforaságáról. A futuristák – az egykor volt jövő szellemei – beköltöznek a múzeumokba, amelyeket egykor áradásukkal el akartak mosni. Azért vagyok ilyen vulgárisan felületes az avantgárd utálatát illetően – ami ugyancsak elég keserű költői logika –, mivel úgy gondolom, a költészet megvetésének létfontosságú mozzanatához érünk el vele. Még azok az írók és irodalmárok is, akik allergiásak bármire, ami kicsit is az avantgárd retorikájára emlékeztet, mérgüknek adnak hangot azt illetően, hogy a költészet nem képes igazi politikai hatással bírni, mérgüknek, mely talán visszavezethető Platón meggyőződéséhez, miszerint a költők veszélyt jelentenek az állam számára. Az avantgárd magát úgy képzeli el, mint ami abból a jövőből származik, amelyet el kíván hozni, de sokak csalódottságukat fejezik ki, mivel a költészet nem képes kamatoztatni politikai erejét, mellyel korábban állítólag bírt. A költészet politikai gyengesége felett érzett csalódásban osztoznak a futuristák és a nosztalgiázók, és ez csakúgy egyesíti a költészet becsmérlőinek javát. Csak egyetlen példa, mire gondolok. Mikor Barack Obama bejelentette, hogy feltámasztja 2009-es beiktatásán a beiktatási vers hagyományát – Clinton kétszer tett így; Kennedy 1961-ben szintén –, George Packer így tűnődött a New Yorker blogján: „Késő már meggyőzni a megválasztott elnököt, hogy ne írasson és olvastasson fel magának verset a beiktatásán?” Így érvelt: „Az amerikai költészet évtizedeken át privát tevékenység volt, néhányan írták és néhányan olvasták, de hiányzik a nyelve, a ritmusa, az emocionális ereje és a gondolata, hogy megmozgathasson nagyobb tömegeket.” Az „évtizedeken át” félreérthetősége árulkodó; volt talán, mondjuk, az ötvenes években olyan költő, aki – „nyelvével, ritmusával, emocionális erejével és gondolatával” – megmozgatta volna a bevásárlóközpontban összegyűlt sokszínű tömeget? Vagy Martin Luther King szónoklataira ácsingózik Packer, de akkor hogyan kerül ide a költészet? És a „megmozgat” csupán emocionálisan értendő itt, vagy a tömegek tényleges elindításaként – tehát mélyebb értelmű polgári egységként, valamilyen határozott cselekvésként? Míg Packer azt sejteti, hogy Derek Walcott „talán meg tudta volna csinálni” (hogyan, nem tudom), kétségei vannak Elizabeth Alexanderrel szemben, akit Obama választott a vers megírására. Packer, miután megnézte Alexander honlapját, így ír: „Alexander kifinomult, maró iróniával ír, élénk és határozott képeket használ, de költészetére jellemző, ami a kortárs amerikai költészet nagy részére – határozottan személyes és egyáltalán nem ösztönző, ahol nyit az általános felé, ott gondolkodása tudatosan akadémikus. Ezek nem olyan költemények, amelyek milliós közönség előtt jól szerepelnének.”
