Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Bánki Éva: Megérkezés Velencébe
9 lehunyja a szemét, rángatóznak az arcizmai. Az arca furcsa szimmetriája alapján azt gondolom, román, Santiago de Compostelában futottam össze ilyen fizimiskájú egyetemi hallgatókkal. Megkérdezném, honnan jött, de annyira félénk, hogy meg sem merem szólítani. Mi a kislányommal a kihúzott üléseken aludni próbálunk, a fiú félálomban, riadtan kuporog a saját ülésén, még a lábát sem meri a szemközti ülésre feltenni. De az arca még mindig furcsán rángatózik. Elalvás előtt persze átkozom magam, hogy sajnáltam a pénzt couchette-re vagy hálókocsira. Micsoda kaland! Egy kilencéves kislánnyal. Hajnali ötkor egyenruhás osztrák és olasz rendőrök keltenek. Az egész vonatot átkutatják, mert valakik kirabolták a hálókocsiutasokat. Az angol turistacsoport épp az ablakunk előtt átkozódik. Rettentő, elátkozott hideg árad az Alpok völgyeiből, most közel lehetünk az I. világháború mészárszékeihez. Doberdó, Isonzó. A kislányomnak mesélem, hogy Pali bácsi nagypapája valahol itt esett el, végül az útitársunkhoz fordulok, keksszel kínálom, pár szót neki is mesélek az I. világháború nagy csatáiról – végtére közös történelem. A fiú elmosolyodik, és végre megszólal. Pakisztánból jött, gyalog kelt át Iránon, most Párizsban lakik. De sehol sem jó, ő mindenhol fél egy kicsit. Zavarban van. Hiszen mindenhol idegenek vannak. Én mosolygok, és közben arra gondolok, eltöltöttünk egy éjszakát Európa megrontójával/megmentőjével, akiből én csak egy traumatizált kamaszt látok. Aki nemcsak tőlünk, hanem már az övéitől is betegesen retteg, talán ezért utazgat rémült árnyékként városról városra valamilyen szabadjeggyel. A keze még mindig reszket, ahogy a kekszért nyúl. A kalauz unottan int a peronon diskuráló fiataloknak. A kétségbeesett angolok még kicsit méltatlankodnak, aztán fújva-morogva visszakapaszkodnak. A vonat elindul. Hogy a tengeren (a cölöpökre fektetett síneken) vágtatva végre-valahára megérkezzünk Velencébe. Jó arra gondolni, hogy Inge néni, a mi velencei szállásadónk vár ránk a Dorsoduoro negyedben. Mi itt nem vagyunk idegenek. De a város látványára sokadszorra sem lehet felkészülni. Hét ágra süt a nap, mint egy útikönyvben. Mintha sohasem esett volna a hó Bécsben, és csak álmodtuk volna a szabályos gúlákká formált hókupacokat, a katonatemetők irányából süvítő szelet. A pályaudvarról kilépve, mint a hímes szalag, tekergőzik a lábaink előtt a Canal Grande. – Gyönyörű, ugye? – kérdezem az útitársunkat. – Szörnyű – motyogja a fiú. – Félelmetes. Utazás a világ legszebb könyvtárába A visszaút Velencébe még kacifántosabb. Életemben először kipróbálom a Budapest–Velence távolsági buszt, és büszke vagyok, hogy nem késsük le az indulást, sőt mi vagyunk az elsők, akik becsekkolhatnak. Gondos anyaként
