Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 12. szám - Füzi László: Joe Vitone művészetéről
64 Füzi László Joe Vitone művészetéről Joe Vitone nevével akkor találkoztam először, amikor Tóth Balázs Zoltán, aki akkor még a Magyar Fotográfiai Múzeum munkatársa volt, felkért, hogy nyissam meg a nevezett alkotó náluk rendezendő kiállítását. Ez még áprilisban volt, több mint fél éve, de pontosan emlékszem, hogy azonnal visszakérdeztem, miért engem kérnek erre a feladatra. Balázs mondott pár mondatot a Forrás valóságirodalmi kötődéséről, s hogy Joe Vitone munkássága is a valóság faggatásával kapcsolatos. Mindezek után keresni kezdtem mindazt, amit Joe Vitonéról tudni lehet, a világháló viszonylagos segítséget adott ehhez. Rövid idő alatt megtudtam, hogy dokumentumfilmes, fotóművész és oktató, Texasban, Austin váro- sában él, s a St. Edward Egyetemen a fotókommunikáció professzora. Tanított Kínában, Franciaországban, Japánban, Malajziában, Thaiföldön és Vietnamban, és azt is, hogy 2019-ben egy olaszországi ösztöndíjat megszakítva a Szegedi Tudományegyetemen tart előadást, s hogy magyarországi premierként rendeződik a kecskeméti kiállítása. Megtudtam azt is, hogy Családi történetek (Family Records) című sorozatának létrehozására minden nyáron visszatér Ohióba, Akron városába. Mun káját 1998- ban kezdte, a Rozsdaövezetben, a leépülő ipar által mára már elhagyott területen vizsgálja és dokumentálja tágabb rokonságának történetét. Adatszerűen sokat megtudhattam Joe Vitonéról, képeit is láthattam, legalábbis válogatást belőlük, de a képek jellegét, karakterét, tágabb összefüggésekbe való illeszkedésüket a számítógép képernyőjén nem tapasztalhattam meg. Önmagukban, közegüktől elszakadva kerültek a szemem elé, így arról a rendszerről, amelyikbe illeszkedtek, ebből következően valójában az egyes darabokról sem alkothattam pontos képet. A kiállítóterembe lépve azonban azonnal megértettem Joe Vitone törekvéseit. Az egyes képek alatt rövid szövegeket találtam, ezek a szövegek társadalmi összefüggésekbe állították a képeken látható személyt/személyeket, utaltak társadalmi-családi körülményeikre, egymás mellé helyezett, különböz ő időpontokban készült képek az időbeli változásokra is utaltak. Ha a lehető legszélesebben kitágított értelemben használom a kifejezést, akkor szociofotókról van szó, az én értelmezésemben azonban a szociofotó, legalábbis hazai tapasztalataimból ezt szűrtem le, drámai – egyetlen pillanatba sűríti a kiszolgáltatottságot és a küzdelmet. Joe Vitone törekvései és folyton terjeszkedő ciklusa ezzel szemben epikus, széles alapzaton mozogva, beállított képeivel és a hozzájuk kapcsolódó szövegekkel lassan mozduló történetsort hoz létre. Itt a gondosan beállított képek egy- egy történet, ha tetszik, egy családregény részeit alkotják. A drámaiság helyett