Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Sümegi György: Tornyai János és a hódmezővásárhelyi művészcsoport
127 Sümegi György Tornyai János és a hódmezővásárhelyi művészcsoport Kivételes alkalom, hogy Tornyai János festőművészről szinte egy időben két fontos kötet is megjelent, jelentős hiányokat pótolnak, illetve új szemlélettel irányt mutatnak a tárgykör – és az analóg jelenségek – későbbi kutatóinak. A tárgykör: Hódmezővásárhely képzőművészeti élete az első világháború előtti másfél évtizedben, és ennek meghatározó egyénisége, Tornyai János élete és művészete a levelezése tükrében. A hódmezővásárhelyi művészcsoport 1900–1914 (Könyvpont-L’Harmattan, Bp., 2015) című monografikus földolgozás a hódmezővásárhelyi születésű fiatal művészettörténész, Tóth Károly doktori értekezésének (megvédte 2013-ban, témavezetője: Tímár Árpád) a továbbfejlesztése, kibővítése. A szerzőnek egy pontatlanul meghatározott kérdéskörrel, hiányos definíciós hagyománnyal kellett szembenéznie, hiszen a város képzőművészetére, képzőművészeire az „alföldi festészet”, a „hódmezővásárhelyi művésztelep” és az „alföldi iskola” terminusokat egyaránt használták, anélkül, hogy bárki is tüzetesen megvizsgálta volna ezeknek a konkrét tartalmi vonatkozásait. A szerző az eseménytörténet alapos ismeretében, a korszak rokon jelenségeinek vizsgálata tanulságaként jut arra a fölismerésre, hogy nem művésztelep, és nem iskola, hanem egy sajátosan szervezett művészcsoport, számos helyspecifikus jellemzővel. Az egésznek motorja, programadó primus inter pares szerepű alkotója Tornyai János, aki szisztematikusan építkezve a saját alkotói munkásságában, a néprajzi/népművészeti anyaggyűjtésben (a városi múzeum fundamentumát gyűjti egybe) és a művészcsoport együvé szervezésében (közös kiállítások, csoportként való megmutatkozás, Művészek Majolika és Agyagipari Telepe) meghatározó szerepű. Építkezne, ha a kor szűkös körülményei és gúzsba kötő nehézségei nem ólomsúllyal nehezednének terveikre, a Hódmezővásárhelyt képzőművészeti központtá alakító elképzeléseikre. A szerző a művészcsoport tagjainak (Tornyai János, Endre Béla, Darvassy István, Kóródy Elemér, Pásztor János, Rubletzky Géza, Plohn József, Váradi Gyula) e korszakban született műveit, munkásságát monografikus részletezettséggel mutatja be. A művésztelepek, vidéki művészcsoportok elemző föltérképezését adja a korszak képzőművészeti intézményeinek, csoportszerveződéseinek mindig nemzetközi párhuzamok megmutatásával, s teszi ezt biztos elméleti tájékozottsággal, zökkenőmentes megfogalmazásban. A szakirodalom, a helyi és országos sajtó, a csoporttagok kiállításainak a jegyzéke és katalógusaik okkal szerepelnek. A kötet legvégén a legfontosabb forrásokat, dokumentumokat is közli, s a korpuszban való tájékozódást fényképek, név- és helységnévmutató segíti. Tornyai János levelezése I–II. (sajtó alá rendezte: Kőszegfalvi Ferenc. Nap Kiadó, Bp., 2016) kötetek a legjelentősebb, korszakmeghatározó hódmezővásárhelyi festőművész, Tornyai János küzdelmes életébe, nehéz művészsorsába kalauzolnak. A korabeli vásárhelyi közeg nem mindig támogatta (pl. elutasított kérelmei), és lassan-lassan egyfajta keserűség, kiábrándultság határozta meg a magatartását szeretett szülővárosával szemben is: a szidva, gyűlölve is ragaszkodni hozzá mindhalálig. Viszonyuk a festő 50 éves jubileumi kiállítása, a Tornyai Társaság megalakulása és évjáradéka létesítésekor helyreállni látszott, ám az ígért műtermet a halála miatt már nem kaphatta meg. Tornyait házasságai, családi kötelékei hol magasra röpítik (pl. Kovács Mári festőként való fölfedezésében), máskor pedig a legapróbb, a legkicsinyesebb napi gondokkal való foglalkozásra kényszerítik. Tervei, művészeti kapcsolatai, képeladási (azaz megélhetési) törekvései és a kortársairól kialakított, néha szélsőséges ítéletei alapján őt
