Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Schiller Róbert: A forrás és a patakok
127 vezette le Huygens a centrifugális gyorsulás képletét… Ezek részismeretek persze; a nagy emberek gondolkodását csak illusztrálják. A cikkek a gondolatok kialakulásáról, az eszmerendszerek egészéről szólnak. Amely rendszerek a múltjukból fejlődtek, múltjukkal vitáztak, önmagukat korrigálták, és állandó korrespondenciában álltak a maguk korának kultúrájával. A Kopernikusz alkotásáról szóló cikk Dantét idézi, Miltonra hivatkozik, Donne gúnyolódásával érvel. Ezek nem szórakoztató betoldások, nem törekvés a filosz szívűek megnyerésére. Egy kor kultúrájáról beszél a cikk, hát hogyan kerülhetné el az irodalmat, a művészetet? A Nagy Francia Enciklopédiáról szóló írás egy egész korszak, a felvilágosodás korának áttekintése. Ír persze Simonyi a kor nagy fizikai felfedezéseiről – a legkisebb hatás elvének története nagy öröm annak, aki a fizikai gondolatot születésében szereti megismerni –, de még fontosabb számára az, ami az egész emberi gondolkodás folyamatában történt. A matematizálható világkép kialakulásáról, a ráció diadaláról ír, hogy szomorúan kelljen megállapítania: „az Enciklopédiában kifejezett szellemi kated- rálissal az emberiség – úgy tűnik – a csúcsra érkezett: az út innen már csak lefelé vezethet.” Nem csak a tudomány túlterjeszkedésére gondol. Voltaire (egyébként nem hiteles, de a kor gondolkodására nagyon jellemző) mondását idézi: „Egy szavával sem értek egyet, de az utolsó leheletemig harcolok azért, hogy véleményét elmondhassa.” Simonyi szerint „ez a mondat […] előrevetíti a pusztulás árnyékát” . Ilyen gyászosnak tapasztalta meg a gondolatszabadság sorsát? A cikkek eredetileg rádió-előadások sorozatában hangzottak el. Az előadások szerkesztője, Gózon Ákos leírja az elképzeléseihez keményen ragaszkodó, idős profes zszorral folytatott munka izgalmát és gyönyörűségét. Bátran egy kérdést is feltett neki: „Miért tekint a könyvében úgy az irodalmi művekre, mint »enciklopédikus esszenciákra«?” Gózon úgy gondolta, hogy az írók oktatni akarják olvasóikat. Simonyi csak egy nappal később válaszolt: ellenkezőleg, szerinte az író fogása, hogy olyan ismeretekre hivatkozik, amelyek már otthonosak az olvasók számára, így alakítva-erősítve író és olvasó meghitt szellemi közösségét. Az Emlékezések között egykori kollégák, munkatársak, hallgatók, tanártársak, tudománytörténész társ, és persze a fiúk, Charles és Tamás idézik föl az arcát. Mennyi arca volt, és milyen egységes az alakja! Emléke tovább él, mondja a következő szakasz címe. Emlékek életének soproni, majd a KFKI-ban töltött szakaszáról, a nevét viselő pécsi szakközépiskoláról és a szülőfalu általános iskolájáról, amelynek kertjében mellszobra áll. Exegi monumentum, mondaná a kiváló latinista? Aligha – nem valószínű, hogy ennél a szónál a szobrára gondolt. Az utolsó szakasz, amely címe szerint Simonyi Károly munkássága előtt tiszteleg, az általa inspirált kutatások mai állásáról számol be. A Csillebércen, az egykor KFKI névre hallgatott intézet egyik utódintézményében, a Wigner Fizikai Kutatóközpontban dolgozó kutatók írnak mai munkájukról. Simonyi hatvan éve kényszerült elhagyni az intézetet; nyilván mások a problémák is, a módszerek is, mint akkor voltak. De a gyorsítók fejlesztésében és alkalmazásában, az űrkutatásban, vagy a fúziós energiatermelés megvalósításán fáradozó kései kollégák bizonyára joggal érzik úgy, hogy a nagy ember, akit legtöbbjük alig ismerhetett, ma is rajtuk tartja a szemét. Simonyi maga másképp gondolta. Évtizedekkel ezelőtt meghívták a KFKI-ba, hogy megmutassák neki, hol tartanak az általa kezdeményezett munkák. Elhárította a
