Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Lukácsy András: Világjáték (Ami már nem fért a kartonborítóba)
120 nyomon a konkrét ókorba ütközött. Amint hogy Görögország topográfiája is ezt sugallja, túl az antik romok egyértelműségén. Már első utunk is afféle felütéssel kezdődött. A hazát átlépve, a táj kedvéért kissé elkalandoztunk a főúttól, és nehezen találtunk vissza. Amikor aztán egyszer váratlanul egy ugyancsak magas hegy került a látótérbe, s a kopott, füves síkon nem találtunk más élő embert, csak egy ifjú birkapásztort, azt kérdeztük meg, hogy mi is az a hegy. Átnézett a válla fölött, és árnyalatnyi, de jól kivehető büszkeséggel az mondta: Aytos ine o Olympos – Íme, az Olümposz! Később egy másik utunkon Athén–Kréta–Rodosz volt az útirány, és praktikus érvek amellett szóltak, hogy a két sziget közötti távot repülőgéppel tegyük meg. A helyi járat alacsonyan szállt, s a tűző délelőtti napfényben mint valami óriási terepasztal bontakozott ki alattunk a szigetek világa. Főleg a kisebbeken szinte mindenütt ugyanaz a településszerkezet. A legvédettebb öbölben kiépült kikötő- város (és számos helyen az ettől jobbra és balra húzódó modern, fehér homokos strandok), és kissé távolabb a művelhető helyeken, többnyire hegyek fennsíkjain egy kisebb város. A kettőt általában egyetlen út kötötte össze, s így az óriási kékség közepén kicsiny tajtékgyűrűvel körülvett földdarabok az emberi kéznek szinte azonos nyomaival. Nem csoda hát, hogy beleszerettem a régi utakba : más bélyeget vagy képeslapot gyűjt, én ilyen szemnek kellemes szerpentineket, mint az emberi élet, a civilizáció legkorábbi követhető jeleit. Útitársaimat Delphoiban, az amfiteátrum magasságában általában meg szoktam lepni azzal a kijelentéssel, hogy ha régit akarnak látni, ne a jósda romjait figyeljék, hanem a völgy másik szárnyán azt a bozótosban lévő cikkcakkvonalat – a szomszédos hegytetőre vivő öszvércsapást, mert alighanem ez itt az emberi civilizáció legrégibb látható jele. A ködbe vesző ősiségben egyszer valaki kitaposta, hogy a feljutás a lehető legkényelmesebb legyen, és azóta semmi ok sem volt arra, hogy nyomvonalát megváltoztassák. Az imént jelzett Rodosz arról nevezetes, hogy ez az Egeion legdélkeletibb földdarabja, s itt a legtöbb az évenkénti napos órák száma, ezért a folyamatosan fényre vágyó skandinávoknak is a kedvenc úti célja. Stockholm és a sziget között állandó charterjárat közlekedik. De mélyebben fekvő érdekessége megint csak történelem: amikor hajdan az oszmán-törökök a Szentföldről az utolsó európaia- kat is kiűzték, a johannita lovagok nem mentek messze, hanem a mohamedánná lett szárazföld közelében a szigeten telepedtek le, és építettek maguknak várat, s a középkori műemlékegyüttes jórészt ma is épségben van. A törököket persze bosszantotta ez a pimasz jelenlét, és többször, több tengeri ütközetben megpró- bálták elfoglalni a helyet. Ám ez végül csak 1522-ben, félévnyi koncentrált ostrom után sikerült. Tudjuk tehát, hogy mi volt a minket is igázó Szulejmán Mohácsot megelőző nagy haditette: éppen ez a tengeri ostrom. A hódítás itt nem lehetett olyan egyértelmű, mert a johannitákkal végül „peren kívül” egyeztek meg: a területet vihetik, de cserébe a johanniták épségben elmehetnek. Ekkor kapták meg a pápától Málta szigetét – építsenek ott erődséget, így szolgálva tovább Európa és az egyház ügyét. Rodosz lett az a görög hely, amely legtovább állt ide- gen fennhatóság alatt: négyszáz évig, vagyis tulajdonképpen még tovább, mert az első világháború végén valami nem teljesen áttekinthető egyezség nyomán a
